Mongólia 5. rész – Sziklákba vésett múlt

Éjszaka vadkempingeztünk, én a sátorba sem mentem be, a szabad ég alatt aludtam, és még életemben nem láttam ennyi csillagot.

Szekerek...

Ezzel kapcsolatban „a ritka mongol tudományos szakirodalom egyik e témába vágó könyvéről emlékezünk meg, amely D. Cevéndordzs, a vezető mongol régészek egyikének munkája. Ő, aki jelenleg a Mongol Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete keretében működő régészeti osztályt irányítja, és a közös mongol–magyar régészeti terepmunkálatoknak is a vezetője volt az 1980-as évek végétől. Hatalmas összefoglaló kötetben tette közzé hazája legjelentősebb sziklarajzait és sziklafestményeit.

Könyvét tudománytörténeti fejezet indítja, majd az ábrázolások tipológiáját adja először technikájuk szerint (vörös festés, ütögetett ábrázolások, karcok és vésetek, fekete tussal festett képek), majd ezeken belül korszakonként halad végig az egyes emlékeken az őskőkortól (felső paleolitikus barlangi képek) a neolitikumon át a bronzkorig. A két utóbbi nagy korszakban folyamatosan használták a vörös okkerfestéket sziklaképek számára. Ütögetéses technikával készült sziklarajzokat az őskortól kezdve készítettek a mezolitikumon és a neolitikumon át folyamatosan a bronzkorig. Különösen érdekesek a fogatok, kocsik ábrázolásai, melyeket a szerző nem harci, hanem békés célú, áttelepüléseket szolgáló járművekként határozott meg, szemben az eddigi szakirodalmi véleményekkel. Közel százat ismernek már belőlük Mongóliában.”

A kanyonból kifelé jövet megtudjuk, hogy ezt a vidéket a fehér kígyó őrzi, aki nagyon mérges lesz, ha valaki elvisz innen bármit – akár egyetlen követ is emlékbe.

Marci, az operatőr, elég nagy bajban van…

Elcsöndesedünk.

Mostantól a fehér kígyó figyeli minden lépésünket, egészen a szarvaskövekig.

…Szarvaskövek a pusztában.

A szarvaskövek talán a legrejtélyesebb alkotások, melyek az ősi időkből ránk maradtak. Már koruk és eredetük is kérdéses. Ezek a megalitok Észak-Mongóliában és Szibériában találhatók. Az imént idézett mongol tudós nagy összefoglaló munkájában „külön fejezetben foglalkozik az ún. szarvasos kövek körével, eredetüket a bronzkorba és nem a korai vaskorba vezeti vissza. Úgy véli, hogy a legkorábbi emlékeiket Mongóliában készítették. Eddig 550 darabot tartanak számon ezekből a kövekből itt Mongóliában. A szarvaskövek többsége egy méter körüli, de van, amelyik négy és fél méteres. A kövek faragott, díszített oldala az esetek döntő többségében kelet felé néz.”

És most engedjétek meg, hogy leüljek kicsit, és nézzem ezt a vad vidéket. Vad, szikár, kegyetlen vidék, vad, szikár, nem kegyetlen emberekkel.

Valami nagyon ősi, nagyon mélyről feltörő múltat lehel a táj.

Az Úr talán egy hétig is csiszolgatta ezeket a hegyeket, hogy ilyenek legyenek. Az Úr egy hete – nekünk pár millió év.

A hadak útja volt ez mindig.

S a gomolygó múltból előtűnnek Attila hunjai, Dzsingisz kán Aranyhordája – s mintha őket is látnám... a vándorló magyarokat.

Istenem, milyen hasonlóak…!

A szarvaskövek között pedig megjelenik a sámán. Kezdődik a szertartás, megidézik az ősi szellemeket. A sámándob hangja a vágtató lovak patáinak ütemét idézi, majd jön a véres és kegyetlen lóáldozat.

A mongol sámán fekete lovat áldoz. A magyar fehéret. S a kurgánok mélyén fekvő halottak rég elporladt szíve együtt dobban a rémült lovakéval. A vad, ősi múlt átrepült a táj felett – s egy sas vijjogja fülembe a végső, az utolsó felismerést: itthon vagy, vándor…

Borítókép: illusztráció (Forrás: Pexels)