Mongólia 6. rész – Barlangok mélyén

Bent járunk már a Mongol-Altáj mélyén, Hovd városa az északi hegyláncok lábánál fekszik, a Bujant-gol folyó partján.

Forrás: Wikipédia

Megérkezünk Hovd tartományba, s annak székhelyére, Hovd városába.

Bent járunk már a Mongol-Altáj mélyén, a város az északi hegyláncok lábánál fekszik, a Bujant-gol folyó partján – „mindössze” úgy 1500 kilométerre Ulánbátortól, ahonnét elindultunk. Nagy város ez mongol léptékkel mérve, nagyjából harmincezren lakják.

A várost Galdan fejedelem alapította 1685-ben, majd néhány év múlva, 1697-ben itt is vetett véget életének egy vesztes csata után.

A mandzsuk idején – ez a mongoloknak olyan, mint nekünk a „török átok” – egy bizonyos Furdan tábornok költözött ide. Aztán kitört a mandzsuellenes mongol felkelés –1755-öt írunk –, és Chingunjav vezetésével a felkelők veszik birtokba a várost. A felkelést aztán leverik – mondom én, kísértetiesen hasonló a mongolok történelme a miénkhez! –, és 16 ezer fős kínai sereg költözik ide. S ahol nagy a katonaság, ott megjelennek a kereskedők is – természetesen kínaiak, a folyó túlpartján pedig mongol földművesek termelik meg a katonaság ellátásához szükséges élelmet.

Végül aztán, két évszázados kínai uralom után a mongolok elűzik a megszállókat – s még nem is sejtik, hogy majd az új megszállóknak készítik elő a terepet hatalmas véráldozatukkal és hősiességükkel. (Nem tudom, említettem-e már, mennyire hasonló a történelmünk…)

A városban két egyetem is működik, ahol közel kétezer diák tanul.

És van egy városi múzeum is.

Mi éppen oda térünk be körülnézni.

Azt hiszem, ezt úgy kell mondani mai „fiatalul”, hogy igazi retró élményben van részünk. S ne értse félre senki sem, nincs ebben a megállapításban az égvilágon semmi gúny vagy lekicsinylés. Ez a múzeum ilyen és kész. Pontosan ismerjük otthonról az ehhez hasonló kisvárosi múzeumokat a hatvanas-hetvenes évekből. S aki azt gondolja, hogy a mongoloknak nincs korszerű, huszonegyedik századi múzeumuk, az kukkantson be az ulánbátori nemzeti múzeumba, és meg fog lepődni.

Ha pedig túl vagyunk az előítéleteken, ideje végigsétálni Hovd városi múzeumában.

Magamat is kinevetem, ahogy megállítanak és magukba szippantanak az ősemberekről készült festmények.

Majd képeket láthatunk azokról a sziklarajzokról, amelyek a közelben lévő Mankhan Sun-i Khoit Tsenkher-barlang sziklarajzait ábrázolják – s most még nem is sejtjük, milyen boldogok leszünk ezektől a festményektől hamarosan!

S megnézhetjük még a múzeumban a mongolok hagyományos népviseleteit is – de nekem mégis a vadvilágot bemutató tárlat a kedvencem.

Az egyik folyosó szinte észrevehetetlen beugrójában álló szarvastól kis híján megáll a szívem. S persze itt van minden, aminek itt kell lennie, az Ibextől a farkasig, a sastól a fogalmam sincs milyen nevű apró kis rágcsálóig, de ez mind semmit sem számít ahhoz képest, hogy végre összefutunk egy hópárduccal, és végre be tudunk mutatkozni egymásnak.

Feltehetőleg az itteni taxidermia csúcsa, ahogy a mi párducunk kitömött állapotában ráveti magát áldozatára, s a harcot az teszi egyenlővé, hogy az ebédre kiszemelt szarvas is ki van tömve.

Így ragadtak bele ők ketten egy talán sosem létezett pillanatba, amely a preparátor agyában született meg csupán, nekem pedig eszembe jutnak a Yolim-Am szurdok megszállott hópárduclesői, akik húsz napot ülnek egy helyben, élesre húzott fényképezőgéppel, hogy lencsevégre kapjanak egy hópárducot, de soha nem látnak egyet sem.

Micsoda végzetes tévedés áldozatai szerencsétlenek. Ahelyett, hogy ott kuporognak, ide, Hovd város múzeumába kellene jönniük, és még szelfizhetnének is őfelségével, a hópárduccal.

Ja? Hogy ez itt ki van tömve? Na és? Hát mi, ott, Nyugaton, nem az egész életünket látszatok, hamis, kifejezetten nekünk legyártott illúziók, tudatipari romok és szeméthegyek, műanyag díszletek között éljük? Akkor miért pont egy kitömött hópárducon akadnánk fenn, ugyebár…

Vetünk még egy pillantást a város melletti nagy mezőre, ahol már készülődnek a Nadam fesztiválra, és megnézzük a fenséges Tamba Garo havas csúcsát. Tamba Garo tibeti név, s ez a mongolok egyik szent hegye, sok dal és vers született már róla.

Most pedig indulás Mankhan Sun-ba, a Khoit Tsenkher-barlanghoz.

Mankhan Khovd tartomány egyik körzete. Nyolcvan kilométerre van Khovd városától, ami mongol viszonyok között annyi, mintha kimennénk a nappaliból a konyhába. Itt található a nevezetes barlang, ahol paleolit kori barlangrajzokat találtak, s amelyet az UNESCO a világörökség részének nyilvánított.

Rövid kaptató után ott állunk a barlang szájánál.

Itt is atavisztikus homályt, múltat, hideget lehel a barlang mélye.

Jólesik.

És valamiért Ady üzen itt nekem, valahonnét Nagyváradról…

„Csak akkor születtek nagy dolgok,

Ha bátrak voltak, akik mertek

S ha százszor tudtak bátrak lenni,

Százszor bátrak s viharvertek.

Az első emberi bátorság

Áldassék: a Tűz csiholója.

Aki az ismeretlen lángra

Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva

Fogadta szent munkája bérét:

Még ma is minden bátor ember

Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott

tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:

Legkülönb ember, aki bátor,

S csak egy különb van, aki bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,

Kényes bőrét gyáván nem óvja:

Mint ős-ősére ütött Isten:

A fölséges Tűz csiholója.”

Istenem…

Hogy kuporoghatott itt az ősi ember, állatbőrökbe burkolódzva, rettegve a kinti világot, s rettegését, minden iszonyodását, s minden vágyát felvéste az otthonául szolgáló barlang sziklafalára.

Keressük a rajzokat. De nem találjuk sehol. Csak a finom, lisztszerű por száll mindenütt, s letelepszik mindenhová. Végül odalent, a barlang legalján, apró fülkékben megtaláljuk, amit keresünk, de alig kivehető, mi van a falakon. S ekkor jut eszünkbe a városi múzeum, ahol láttuk lefestve az ábrákat, s úgy érezzük, meg vagyunk mentve. Majd a Jóisten még egyszer ránk mosolyog, ugyanis egy nagy társaság érkezik, mint kiderül, középiskolai tanárok, s köztük van egy történelem-tanárnő is, Undarmaa Bayar Saik Han. Ő pedig korról korra haladva elmesél mindent, amit itt Adyn kívül tudni érdemes.

Esteledvén érkezünk a Toli tóhoz, ami magyarul tükröt jelent. Szóval a Tükör-tónál vagyunk. Kirgiz családdal találkozunk, hiszen ez már a kirgizek földje. Oroszul próbálnak beszélni velünk, az sajnos nem megy. De legalább kedvesen mosolygunk egymásra.

A kosárlabdapályán kirgiz gyerekek játszanak, s feltehetőleg kirgizül megy le a nap. Hogyan másképpen is tehetné…

Borítókép: Hovd városa (Forrás: Wikipédia)