A világűr meghódításának vágya hasonlít ahhoz, amit eleink a tengerekkel kapcsolatban éreztek. Tengerész Henrik portugál herceg, a gyarmatbirodalom megalapozója 1424-től kezdve tíz év alatt 15 különböző expedíciót indított a Bojador-fokon túli afrikai partszakasz megismerésére, de mindegyik sikertelen volt. A marokkói kiszögellés volt az a pont, amely a portugálok számára a világ végét jelentette, onnantól nem mertek tovább hajózni. Tíz évvel később, 1434-ben Gil Eanes jutott túl a fokon, 1488-ig kellett várni, hogy Bartolomeu Dias elérje a Jóreménység-fokot Dél-Afrikában, s 1498-ban ért el Vasco da Gama Indiába hajóval. A világűrrel hasonlóképp van az emberiség, bár a fejlődés egyáltalán nem lineáris. 1956-ban jutott ki az első ember alkotta eszköz, a Szputnyik–1 Föld körüli pályára.
1961-ben jutott ki Gagarin a világűrbe, 1969-ben ember lépett a Holdra, 1972-ben járt ott utoljára. Azóta kisebb-nagyobb űrállomásokat küldtünk a világűrbe, annak a legalacsonyabb területére, mindegyik ilyen létesítmény legfeljebb 400 kilométerre van a földfelszíntől. Ennek gyakorlati és politikai okai is vannak. A Nemzetközi Űrállomás azért helyezkedik el ott, ahol most, mert így tudták megoldani, hogy az orosz hordozórakéták anélkül juttassák el az űrhajósokat és az ellátmányt a célba, hogy megsértenék a kínai légteret, mikor Bajkonurból felszállnak. Néhány nappal ezelőtt két, világszerte nagy publicitást kapott űrkutatási kísérlet történt: India kutatószondája leszállt a Holdon, Oroszországé pedig nem, ehelyett belecsapódott égi kísérőnkbe. Ha azt vesszük figyelembe, hogy 1972-ben azért állították le az Apollo-programot, mert sokkal többe került, mint amilyen eredményeket hozott, jelentős a visszaesés. Jelenleg egyetlen ország se lenne képes embert vinni a Holdra, márpedig kozmikus léptékkel nézve ez egyáltalán nem olyan óriási távolság. A Marsra való esetleges utazás ma egyértelműen a scifi kategóriája, sokkal inkább, mint ötven éve.
De az űrhajózás a látványos visszaesés ellenére sose állt le, csak veszített az intenzitásából. Ennek okai elsősorban politikaiak, a hidegháború végeztével nem volt igazán célja és oka annak, hogy az ember az űrt kutassa, az országok inkább saját lakosságukra költötték a pénzt, és nem az ismeretlen felfedezésére. Az oroszok Szojuza szorgalmasan hajtotta végre a missziókat a Föld és a Nemzetközi űrállomás között, s miután 2011-ben az amerikaiak leállították saját űrsiklóprogramjukat, egyedül a réges-régi Szojuz volt az egyetlen eszköz, amely 2020-ig képes volt eljutni az állandó bázisig és visszatérni. 2020 óta a SpaceX magáncég által fejlesztett Crew Dragon is használatos, ám az nem az amerikai adófizetők pénzén repül, hanem Elon Musk adja a keretet, némileg megmentve ezzel a NASA becsületét. Ma váltásban dolgozik az orosz és az amerikai legénység, a megállapodás szerint minden misszióban kell lennie orosz és amerikai űrhajósnak is, hogy az eltérő rendszerek tökéletes ismerete biztosított legyen.
Szeptember 15-én újra embert küldenek a Nemzetközi Űrállomásra a Szojuz–MS-24-es misszió keretében. A fedélzeten két orosz és egy amerikai űrhajós lesz, ha az időjárás is úgy akarja, s nem halasztják el a startot. A kilövést a Magyar Nemzet is tudósítja a helyszínről, Bajkonurból.
Mivel az űrrepülőtér speciális helyen épült fel, katonai létesítmény, egyáltalán nem könnyű odajutni. Az odaút során igyekszem bemutatni ezt a különös világot, ahol félsivatagokon és sztyeppéken keresztül vezet az út a Csillagvárosba. A város egyáltalán nem modern, rég túl van az egykori dicsőségen, de kitartóan küzd az űr meghódításáért azóta, hogy Jurij Gagarin innen elindult. A Szovjetunió szétesését is túlélte, Oroszország pedig ma már ismét fontosnak tartja az űrkutatást. Bár Bajkonur Kazahsztánban van, Moszkva 2050-ig bérli a területet Asztanától, közben pedig építi a saját űrrepülőterét. A gond leginkább az, hogy az északi féltekéről nehéz és gazdaságtalan az űrbe kijutni, az ideális hely az egyenlítőn van, márpedig Oroszországnak nincs olyan régiója, amely elég elhagyatott és megfelelően délen található. Így egy ideig marad Bajkonur, amely egy nap talán a kazah űrprogram központja lesz. Bár a jövőbe nem láthatunk bele, mert az űrkutatás azért mégis tudomány, és nem tudományos-fantasztikus regények sorozata.
De a valóság is van olyan izgalmas, mint a sci-fi.
Borítókép: A bajkonuri űrrepülőtér egyik kilövőállása (Fotó: AFP/Roszkozmosz Orosz Űrügynökség)
