„Az egyház dolgaira együtt kell odafigyeljünk”

Kovács Gergely gyulafehérvári érsek atyával a Vatikánban a VI. Pál pápáról elnevezett teremben az október 4–29. között megrendezett püspöki szinódusról beszélgettünk.

– A háború, az Izrael és Palesztina közti konfliktus mennyire nyomta rá bélyegét a vatikáni szinódusra?

– A háború hangulata is erőteljesen meghatározta a tanácskozásokat. Jelen voltak ukrán püspökök, akik beszámoltak a tapasztalataikról. A személyes beszélgetésekben olyan élethelyzeteket ismerhettem meg, amikről korábban nem tudtam. Szíven ütött, amikor az iraki káld szerzetesnővér arról mesélt, hogy az iszlám katonák meggyilkolták az egyik káld atyát, de ő, aki a gyógyszertárban dolgozik, továbbra is kiszolgálta a muzulmánokat. Ez az ellenség szeretetének igazi tanúságtétele, amely megtérésre indítja az emberek szívét. 

Kovács Gergely. Fotó: Jánosi Dalma

– Várható-e, hogy újdonságokkal zárul a szinódus, vagy születtek-e egyértelmű döntések bizonyos kérdésekben?

– A beszélgetések során rádöbbennünk, hogy az egyház milyen sokszínű, szinte lehetetlen általános érvényű döntéseket hozni. Nemcsak úgy, hogy az egyik kontinensen érvényes, a másikon pedig nem, hanem sokszor egy egyházmegyén, egy püspökségen belül is annyira eltérő helyzetek vannak, hogy ember legyen a talpán, aki döntést tud hozni. Az elmúlt hetek találkozói segítenek megérteni, hogy nekünk együtt kell járnunk ezzel a sokszínűséggel, melynek megvan a szépsége és a nehézsége. A szinódus nem hoz döntéseket, mi csak megbeszéltünk kérdéseket. A vélemények összegzése a szentatya elé kerül, hogy ő tudjon dönteni. Ez most csak egy első szesszió, ezt követi majd egy tizenegy hónapos munka az otthoni egyházmegyénkben, majd jövő októberben követi a második szesszió. Ezt követően a szentatya feltehetően a szokásos módon a szinódust követő buzdításban összegez és ő hoz majd döntéseket. 

– Most először kaptak szavazati jogot a laikusok, nők, szerzetesek, akár családapák is a szinódusi üléseken. Helyesli, hogy a világiak is beleszólhatnak az egyház életébe? 

– A döntés a szentatyáé volt. Ez nem helyeslés kérdése, hiszen én nagyon komolyan gondolom azt, hogy cum Petro et sub Petro, Péterrel együtt és az ő vezetésével. Akkor is, ha nem mindig könnyű megérteni, de ettől vagyunk egyház. Ha válogatunk, hogy ez tetszik, az nem tetszik, akkor nem vagyunk katolikus egyház. Minden katolikus hívőnek joga van a hangját hallatni, véleményét elmondani, hisz közösen alkotjuk az egyházat. Szavazni csak akkor tudok lelkiismeretem szerint bármiről, ha abban van szakismeretem, kompetenciám.

– A kételyeiket megfogalmazó bíborosok nehezményezték a folyamatokat, valamint azt, hogy olyan kényes kérdések kerülnek megvitatásra, mint a nők pappá szentelése, vagy a homoszexuális párok megáldása. Szó esett ezekről a kérdésekről?

– Ezek a kényes kérdések is szerepeltek a témakörök között, de semmiképpen sem olyan módon foglalkoztunk velük, hogy eldöntsük, igen vagy nem. Nem ütköztek érvek az ellenérvekkel. Összességében azt állapítottuk meg, hogy mindenkit befogadó egyháznak kell lennünk; minden embernek ugyanaz a méltósága. Az igazi nehézség az, hogy ezt hogyan értelmezzük. Mert Jézus mindenkit meghívott, mindenkit megszólított ott, ahol találkozott vele, a bűnös élethelyzetben lévő embereket is, házasságtörő nőt, a vámost. A kérdés az, hogy milyen válasz érkezik a meghívásra. Hiszen Jézus azt mondta, én sem ítéllek el, menj és többé ne vétkezz! Nem elég találkozni Jézussal: a meghívásra válaszolni kell, Jézus követelményei szerint. A bíborosok valóban azt kérdezik a szentatyától, hogy mi az, amin nem szabad és nem lehet változtatni és mi az, amin lehet.

– A szinódusi ülések lezárultak. Milyen lelki gazdagságot, gyümölcsöket, megtapasztalásokat jelent önnek az elmúlt négy hét?

– Óriási élményt jelentettek számomra a beszélgetések és a találkozások. Olyan helyzetekről hallottam, amiket én magam sem ismertem. A sok imádság is segített. Nemcsak tanácskozások voltak, hanem imaszünetek szakították meg. Mindenkinek egyformán volt lehetősége elmondani a véleményét és mindenki tisztelettel meghallgatta azt. Rengeteg kis magot viszek haza, amit aztán el kell ültetni. De talán a legfontosabb, amivel szembesültem, bármennyire is nehéz kimondani, hogy magamon kell kezdjem. Én vagyok a legelső, akinek megtérésre van szüksége, akinek még buzgóbbá kell lenni, akinek vissza kell térni a forráshoz. Én legyek tiszta szívű, hogy másokat is vezethessek. Talán épp ezért nehéz a szinodális út, mert tükröt tart nekünk, hogy folyamatosan meg kell térjünk. Ki kell lépnünk a komfortzónánkból és vissza kell térjünk Jézushoz, a forráshoz.

– Lászai János gyulafehérvári kanonok, penitenciárius halálának 500. évfordulója alkalmából ön a szinóduson részt vevő magyar püspökökkel közösen október 21-én szentmisét mutatott be a római Szent István vértanú körtemplomban. Szentbeszédében úgy fogalmazott, Lászai János kanonok élete évszázadok távlatából is példakép számunkra. Miben lehet az? 

– Lászai János magasan képzett lelkipásztor volt, aki vállalkozik zarándokutakra, ami akkoriban nagyon kockázatos volt. Nagy dolog volt, hogy eljött Rómába, hogy az apostolok sírjánál imádkozzon a bűnei bocsánatáért, vagy elment Egyiptomba és a Szentföldre. Ő vállalta a veszélyeket, kilépett a komfortzónájából. Tehetős ember volt, jelentős vagyonnal rendelkezett, kényelmes élete lehetett volna, de ő vágyakozott arra, hogy még tegyen valamit az Úristenért és mások lelki üdvéért. Ő úgy jött el otthonról, hogy konfliktusba került a püspökével, de ezt is jóvá fordította. A Rómában lévő magyaroknak és zarándokoknak gyóntatója lett, és ez az akkori időben óriási kincs volt, ahogyan ma is az, ha valaki anyanyelvén végezhet szentgyónást idegenben. Rómához, valamint a pápához való ragaszkodása és hűsége példaértékű a mai ember számára. Ahogyan Lászai János sírfeliratán olvashatjuk: „Róma volt és marad mindnyájunk hazája”. Itt van a szentatya, itt van a katolikus egyház szíve.

Borítókép: Kovács Gergely gyulafehérvári érsek (Fotó: Jánosi Dalma)