Douglas Macgregor Trump elnök volt tanácsadója, nyugalmazott amerikai ezredes a napokban így fogalmazott az X közösségi oldalon:
A Biden-adminisztráció és a kongresszus legostobább döntése Ukrajna volt. Ezt a háborút elvesztették, közben az ukrán nemzet elpusztul. Több mint ötszázezer ukrán katona halt meg. Béküljetek, bolondok!
Csaknem két évvel a háború kitörése után egyre többen vannak Ukrajnában is azok, akik, ha nem is a nagy nyilvánosság előtt, de legalább baráti körben el merik mondani egymásnak, hogy ez a háború bizony nem róluk szól. A múlt februári hazafias lelkesedés az ukrán férfiak körében azért nem tapasztalható már, mert azok a férfiak már egész egyszerűen nem élnek. Persze a háborús propaganda, illetve a kilencvenes évek banditavilágából fehérgallérosokká átvedlett egyenruhás vezetők még mindig megpróbálják elhitetni, hogy a hadkiegészítő parancsnokságokon sorban állnak az emberek.
A pénzesek már rég Nyugaton vannak
Ilyen Olekszij Danyilov, a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács jelenlegi vezetője is, aki úgy tesz, mintha egy párhuzamos valóságból jelentkezne be az esti műsorokba. Szerinte a hadkötelesek még ma is kígyózó sorokban állnak az úgynevezett „vojenkomátok”, vagyis toborzóközpontok előtt, hogy megváltsák a frontszolgálatra a jegyüket. Danyilov egyébként arról vált híressé, hogy a kilencvenes években még álfarkasokat árult Luhanszkban, ahol volt egy magánállatkertje. A jól fizető vevők úgy jöttek rá a turpisságra, hogy miután otthon megfürdették a frissen vásárolt négylábú kedvencet, kiderült, hogy egyszerű kutyák vannak a lemosott festék alatt. Danyilov egyébként a 2014-es kelet-ukrajnai konfliktus kitörése után, az orosz szakadárok által elfoglalt Luhanszkban hagyta saját anyját is. Miután az ukrán sajtó kiderítette ezt, a vezető letagadta, hogy az anyja ott lenne. Persze a felvételek egészen mást bizonyítottak, közröhej és megvetés tárgyává téve a szigorú arcú Danyilovot. Ő az, aki Zelenszkij elnököt utánozva még a saját anyanyelvéről, az oroszról is lemondott, és a nyilvánosság előtt is már csak (akcentussal) ukránul beszél.
Danyilovra azért is volt érdemes kitérni, mert a háború kitörését megelőzően, akárcsak más ukrán vezetők, úgy ő is Amerikába küldte családját, köztük a hadköteles fiait.
Persze a nagy botrányok miatt legutóbb azt állította, hogy mindketten a hadseregben szolgálnak, ezt azonban a propagandahíreket fogyasztókon kívül senki nem hitte el neki. Köztudott: jelenleg egy illetékes ukrán vezetőnek sincs a gyermeke a hadseregben. Ehelyett a francia Alpokban, Monacóban, Londonban vagy éppen Amszterdamban, illetve Bécsben ünneplik az ukrán hadsereget. Mint például itt:
Ebben a tényfeltáró dokumentumfilmben például – melynek címe „Monaco hadtest” –, azt láthatjuk, hogy az ukrán üzletemberek, parlamenti képviselők, politikusok miként élnek boldogan nyugaton, távol a háborútól. Luxusautók, luxusvillák, hajókázás, kaszinózás messze a fronttól.
Az érem másik oldala
Azonban nem mindenkinek volt ekkora szerencséje, hogy Lamborghinivel és Mercedesszel, utazótáskákba rejtett és nem rejtett dollármilliókkal kijusson Ukrajnából. Míg egyesek a francia Riviérán és a Maldív-szigeteken tengetik hétköznapjaikat, addig az átlag ukrán férfinak a front jutott. Mindennapossá váltak a katonatemetések. A sírkertekben kialakított katonai parcellák zászlóerdői pedig egyre számosabbak. Miután egy honvédsír mellé kötelező kitenni az ukrán zászlót, így a hatalomnak is egyre nehezebb letagadnia a veszteségeket, melyek lassan két évvel a háború kitörése után is hadititoknak számítanak. Már nem egyszerűen a sírok, hanem a zászlóerdők gyarapodnak.
Az emberek a katonatemetésekről szóló videókat a közösségi oldalakra, a Facebookra, a TikTokra, és a Telegramra töltik fel. Sokszor a családtagok, feleségek sírva, sokkos állapotban kommentálják sétájukat a zászlóerdők között. Ebben az egyik lembergi sírkertben készült videóban egy nő sírva teszi fel a kérdést, hogy miért kell a fiatal férfiakat elhurcolni? Miért kell meghalniuk? Ezt szerinte nem szabad megengedni, nem szabad több fiatalnak meghalnia.
A megszaporodó ukrán katonatemetéseknek szinte mindenütt ugyanaz a forgatókönyve. A halottat végigviszik a települések utcáin, és az embereket arra kérik – az állami intézmények, iskolák munkatársait kötelezik –, hogy az út két oldalán sorfal helyett térdepelve várják az elhunytakat kísérő gyászmenetet. Közben a hangszórókból szól a 2014-es Euromajdan idején híressé vált gyászszene, az iskolásoknak pedig virágot kell dobálniuk az útra.
A pravoszlávoknál az a szokás, hogy nyitott koporsóval vonulnak végig az adott településen. Ezt azonban a háború miatt sok esetben kegyeleti okokból már nem lehetne megtenni.
Ukrajnát beborította a keserűség, a gyász és a kilátástalanság. Szinte már nincs olyan ukrán, akinek ismerőse, rokona vagy családtagja ne veszett volna oda a fronton. Százezrek, milliók váltak és válnak lelki sérültekké, miközben a Nyugat és a felelős ukrán vezetők szerint sincs még itt az ideje a fegyverszünetnek, a béketárgyalásoknak, egyáltalán a vérfürdő megállításának. Az egykoron 52 milliós, szebb időket is látott ország lakossága az optimista becslések szerint mostanra jó, ha eléri a 18-20 milliót. Elmenekült vagy meghalt egy egész generáció, mely nélkül aligha képzelhető el a kelet-európai ország jövője. Ez azonban, úgy látszik, sem Washingtonban, sem Brüsszelben, sem Kijevben, de még Monacóban sem érdekel senkit.
Borítókép: Katonatemetés Ukrajnában (Fotó: Andres Gutierrez)
Orosz–ukrán háború
