Mike Yeagley egy népszerű randi- és ismerkedési alkalmazásra hívta fel a figyelmet, amely a modern okostelefonok GPS-jelére épül, így képes valós időben pontosan megmutatni, hogy egy potenciális partner milyen messze van, írta meg a Wired.com. Yeagley számára azonban a Grindr valami mást jelentett: egyike volt a több tízezer gondatlanul megtervezett mobiltelefonos alkalmazásnak, amelyek hatalmas mennyiségű adatot szivárogtattak át az online hirdetők átláthatatlan világába.
Yeagley tudta ezt, és készített egy prezentációt, hogy ezek az adatok milyen komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek. A Grindr-adatokkal dolgozva Yeagley elkezdte körberajzolni a földrajzi adatkészletek virtuális határait a nemzetbiztonsági munkát végző kormányzati ügynökségek épületei köré. Ez lehetővé tette Yeagley számára, hogy lássa, milyen telefonok voltak bizonyos épületekben bizonyos időpontokban, és hová mentek utána.
Kiderült, hogy a hírszerző és nemzetbiztonsági ügynökségek mindegyikében dolgoztak olyan alkalmazottak, akik meggondolatlanul, de életük intim részleteit is megosztották azokkal, akik tudták, azokat hol keressék. Yeagley azonban nemcsak azzal érvelt, hogy a reklámadatok veszélyt jelentenek az Egyesült Államok biztonságára és polgárainak magánéletére, azt is be akarta mutatni, hogy ezek a források a megfelelő kezekben, a megfelelő célra felhasználva óriási lehetőséget is jelentenek.
A reklámadatok titkosszolgálati felhasználása 2019 óta terjedt el, azonban már korábban is ismerték és használták azokat. Yeagley éveken át technológiai „felderítőként” dolgozott: a magánszektorban meglévő képességek vagy adatkészletek után kutatott, és segített bevinni azokat a kormányzatba.
Segített úttörő szerepet vállalni egy olyan technikában, amelyet „ADINT”-nek nevezett el. Az ADINT-et kormányzati körökben azonban gyakrabban adtechadatként ismerték. Az adtech a digitális kereskedelem alapvető éltető elemét, a szinte minden mobiltelefonról érkező adatok nyomvonalát használja fel. Edward Snowden 2013-as kiszivárogtatásai megmutatták, hogy a kémügynökségek egy ideig a digitális hirdetők adatait optikai kábelek vagy internetes fojtópontok megcsapolásával szerezhették meg. A Snowden utáni világban azonban egyre több ilyen adatforgalmat titkosítottak; a Nemzetbiztonsági Ügynökség már nem tudott lehallgatással adatokat szerezni a hirdetőkről.