Akik külföldre (legtöbb esetben Magyarországra) menekültek, a rokonokra, barátokra, ismerősökre, korábbi kollégákra, diáktársakra támaszkodva találtak ideiglenes tartózkodási helyet. Ez azonban sokaknak egy idő után kellemetlen, bizonytalan is volt.
Mélyülő krízis
A kezdeti pánikot követően az élelmiszerek beszerzésével nem volt gond, viszont az üzemanyagárak nagyon magasra emelkedtek, és nehezen elérhetővé váltak. Félve a gázszolgáltatás nehézségeitől, az alternatív fűtési lehetőségek beszerelése, a faanyag beszerzése egyszerre indult meg Kárpátalja-szerte.
Végül a földgázszolgáltatásban nem volt fennakadás, ellenben áramkimaradások voltak és a mai napig vannak.
Ezt a hiányt áramfejlesztőkkel próbálták pótolni a helyiek, aminek az üzemanyagára nagyon költséges volt.
A légitámadásokra figyelmeztető, második világháborúban használt szirénákat visszakapcsolták.
Elkészült a légiriadót jelző applikáció, amiket az adott térséget érő fenyegetés esetén bekapcsoltak. Az oktatás a Covid–19 idején bevezetett távoktatásra tért át, de áprilisban és májusban egy-egy napot kijelöltek a jelenléti oktatásra, hogy a gyerekek valamilyen formában találkozhassanak egymással. Az óvintézkedések közé tartozott a kötelező óvóhelyek kialakítása minden közintézményben, és a magánszemélyek a házaikban, lakásaikban kialakítottak egy biztonságosnak vélt helyet, a pincéket kitakarították, és alapvető élelmiszerrel szerelték fel.
Egy év után egyre jobban kikristályosodott, hogy nem lesz rövid távú megoldása a konfliktusnak.
Egyre többen döntöttek úgy, hogy végleg elhagyják szülőföldjüket.
Ezek az emberek biztosabb alapokra vágytak. Azok, akiknek volt mozgósítható tőkéjük, új életet kezdtek külföldön, de még számukra sem bizonyult zökkenőmentesnek az új élet megteremtése egy kikényszerített, a szeretteik biztonsága érdekében meghozott migrációs döntés után.
Bár ezek a családok elhagyták Kárpátalját, identitásukban ma is kárpátaljainak vallják magukat. És bár sokan nekiindultak, vannak még ma is, akik otthon várják a helyzet jobbra fordulását.
Voltak családok, akik el sem hagyták a térséget. Voltak, akik a háború kitörését követő két-három hónap leforgása után hazatértek külföldről, vállalva a teljesen más jellegű bizonytalanságot, de már otthon. A mai napig vannak olyan családok, akik a két ország közötti ingázással hidalták át a család egyben tartásának akadályait.
Az otthon maradt vagy hazatért férfiak, ha nem élvezik a katonai behívás alóli mentességet, állandó rettegésben élik napjaikat, de a mentesség követelményei is gyorsan változnak, ezért ez sem jelent száz százalékos biztonságot.
Voltak, akik úgy jártak, hogy bár mentességet élveztek, mégis elvitték őket a háborúba – telefonjukat elkobozták, és már csak a fronton tudtak kapcsolatba lépni a családtagjaikkal.
Akiknek viszont nincs mentességük, azoknak egy maradt: a bujkálás.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!