Az elhúzódó orosz–ukrán háború a kárpátaljai magyar családok életét is drasztikusan megváltoztatta – derül ki a a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS), a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és az Ifjúságkutató Intézet kutatásából, amelyet Tusványoson mutattak be. A kutatók emlékeztettek arra, hogy az orosz–ukrán háború nemcsak a támadásokban közvetlenül érintett területeken, de az ország legnyugatibb csücskén élő kárpátaljai magyarság életében is súlyos következményekkel jár. A magyar családok egyre nehezebb helyzetekkel néznek szembe.
A háború kitörésének napján az orosz támadás hírére pánik tört ki
– emlékeztettek az elemzők.
A gyermekek reggel még elindultak az iskolába, de a nap közepén hazaküldték őket; egyes iskolákban már reggel üzentek a szülőknek, hogy a gyerekek ne induljanak el. A benzinkutakon kígyózó sorokban álltak a tankolni vágyók, a nap közepére az üzemanyag elfogyott, a kutak be is zártak. A legfontosabb élelmiszerek kiürültek az üzletek polcairól.
Voltak, akiket külföldi munkájuk közben ért a háború kitörésének híre, így ők „biztonságos távolságból” figyelték, mi lesz a helyzet kimenetele. Mások már a reggeli órákban elindultak a határátkelők felé, vagy a nap közepén érte őket utol a gondolat, hogy talán nem biztonságos az országban maradni.
Háborús menekültek
A határátkelőhelyeken egyre növekvő káosz kezdett kialakulni. A magyarság elsősorban a tiszaújlaki, az asztélyi és a csapi, 24 órában működő határátkelőkhöz igyekezett, ahol 15-20 órás várakozási idő várta őket. A rendkívüli helyzet miatt nyitva tartó kisebb átkelőkön (Kaszony, Harangláb) is többen átjutottak Magyarországra.
Az esetek többségében csak a férjek, apák és fiatal fiúk indultak útnak, a család többi tagja maradt.
Volt azonban olyan is, hogy nem indult el senki a családból, mert nem akarták otthonukat hátrahagyni, érzelmileg stabilabbak tudtak maradni. Természetesen ilyenkor az is szerepet játszott, hogy bizonyos társadalmi, szociális jellemzők mentén a férfiak mentesülhetnek a mozgósítás alól.
Aztán a határátlépés lehetősége megszűnt a 18–60 év közötti ukrán állampolgárságú férfiak számára.
Akik külföldre (legtöbb esetben Magyarországra) menekültek, a rokonokra, barátokra, ismerősökre, korábbi kollégákra, diáktársakra támaszkodva találtak ideiglenes tartózkodási helyet. Ez azonban sokaknak egy idő után kellemetlen, bizonytalan is volt.
Mélyülő krízis
A kezdeti pánikot követően az élelmiszerek beszerzésével nem volt gond, viszont az üzemanyagárak nagyon magasra emelkedtek, és nehezen elérhetővé váltak. Félve a gázszolgáltatás nehézségeitől, az alternatív fűtési lehetőségek beszerelése, a faanyag beszerzése egyszerre indult meg Kárpátalja-szerte.
Végül a földgázszolgáltatásban nem volt fennakadás, ellenben áramkimaradások voltak és a mai napig vannak.
Ezt a hiányt áramfejlesztőkkel próbálták pótolni a helyiek, aminek az üzemanyagára nagyon költséges volt.
A légitámadásokra figyelmeztető, második világháborúban használt szirénákat visszakapcsolták.
Elkészült a légiriadót jelző applikáció, amiket az adott térséget érő fenyegetés esetén bekapcsoltak. Az oktatás a Covid–19 idején bevezetett távoktatásra tért át, de áprilisban és májusban egy-egy napot kijelöltek a jelenléti oktatásra, hogy a gyerekek valamilyen formában találkozhassanak egymással. Az óvintézkedések közé tartozott a kötelező óvóhelyek kialakítása minden közintézményben, és a magánszemélyek a házaikban, lakásaikban kialakítottak egy biztonságosnak vélt helyet, a pincéket kitakarították, és alapvető élelmiszerrel szerelték fel.
Egy év után egyre jobban kikristályosodott, hogy nem lesz rövid távú megoldása a konfliktusnak.
Egyre többen döntöttek úgy, hogy végleg elhagyják szülőföldjüket.
Ezek az emberek biztosabb alapokra vágytak. Azok, akiknek volt mozgósítható tőkéjük, új életet kezdtek külföldön, de még számukra sem bizonyult zökkenőmentesnek az új élet megteremtése egy kikényszerített, a szeretteik biztonsága érdekében meghozott migrációs döntés után.
Bár ezek a családok elhagyták Kárpátalját, identitásukban ma is kárpátaljainak vallják magukat. És bár sokan nekiindultak, vannak még ma is, akik otthon várják a helyzet jobbra fordulását.
Voltak családok, akik el sem hagyták a térséget. Voltak, akik a háború kitörését követő két-három hónap leforgása után hazatértek külföldről, vállalva a teljesen más jellegű bizonytalanságot, de már otthon. A mai napig vannak olyan családok, akik a két ország közötti ingázással hidalták át a család egyben tartásának akadályait.
Az otthon maradt vagy hazatért férfiak, ha nem élvezik a katonai behívás alóli mentességet, állandó rettegésben élik napjaikat, de a mentesség követelményei is gyorsan változnak, ezért ez sem jelent száz százalékos biztonságot.
Voltak, akik úgy jártak, hogy bár mentességet élveztek, mégis elvitték őket a háborúba – telefonjukat elkobozták, és már csak a fronton tudtak kapcsolatba lépni a családtagjaikkal.
Akiknek viszont nincs mentességük, azoknak egy maradt: a bujkálás.
A férj nélkül Kárpátalján maradó nők pedig kénytelenek átvenni a családfő szerepét is. A gyermekek iránti felelősség az ő vállukat nyomja, de igen gyakran még az idősebbek ellátása is. Az ő lelki egészségük kulcsfontosságú, hiszen a többiekben is ők tartják a lelket. A gyerekek is megszenvedik a történéseket. A legszerencsésebb esetekben is csak a hétvégéket töltik együtt a szétszakított házaspárok és gyerekeik. A kárpátaljai magyar családok jövőtervei tehát nélkülözik a biztos alapokat, reménykedve várják a békét, hogy az újra kezdhessék.
Borítókép: Kárpátaljai menekültek érkeznek a magyar–ukrán határhoz az Ukrajnában kitört háború elől menekülve (Fotó: Kurucz Árpád)
