A politikusok – de néha a politikai elemzők is – minden választás előtt elmondják, hogy „a soron következő korunk legnagyobb jelentőségével bíró politikai megmérettetése”, írja a novemberi amerikai elnökválasztás kapcsán Koskovics Zoltán, az Alapjogokért Központ elemzője a Mandineren megjelent cikkében. Mint fogalmaz:
Élek azonban a gyanúperrel, hogy a novemberi amerikai elnökválasztások kapcsán szinte mindenki egyet fog érteni azzal, hogy a fenti kijelentés – bármennyire közhelyes – kiállja majd az idők próbáját. Ráadásul politikai ízléstől függetlenül. A konzervatív tábor Amerikában – és szerte a világon – legalább akkora jelentőséget tulajdonít Donald Trump és a demokraták ütközetének, mint a baloldal. Ki Trump visszatérésében látja az amerikai demokráciára leselkedő végveszélyt, ki benne találja meg az alkotmány és a köztársaság túlélésének egyetlen zálogát. Eközben alig merünk belegondolni abba, hogy mi vár az USA-ra – és a világra – a választások másnapján, ha nem lesz egyértelmű és világos győztes.
Az Alapjogokért Központ a Mandinerrel együttműködésben cikksorozatot indít, amelynek keretében korunk legnagyobb politikai csatájának minden fontos és érdekes részletére megpróbálják felhívni a figyelmet. Az első részben számba veszik a választást meghatározó témákat, de a későbbiekben elmerülnek az amerikai konzervativizmus történelmi útvesztőiben, és bemutatják azt is, hogy miként működik – és milyen rendszerhibákkal üzemel – az USA választási rendszere.
Az amerikai elnökválasztás egy maratoni küzdelem, amely során a jelölteknek a felmerülő választási témákra a választók számára elfogadható javaslatokat kell kínálniuk.
Minden ciklusban adódnak állandó témák, amelyek körül évtizedek óta folyik a politikai harc, illetve visszatérő problémák, melyek hol eltűnnek a szavazók radarjáról, hol visszatérnek oda. Új kérdésekkel csak elvétve találkozunk – Amerika túl régóta űzi ezt a sportot ahhoz, hogy sok olyan téma legyen, amit még nem vitattak meg.
Az idei voksolás legizgalmasabb tárgykörét maga Donald Trump szolgáltatja. A New York-i illetőségű üzletemberből lett politikus rövid időn belül az amerikai közélet mitikus alakjává vált. Hívei tőle várják a „régi szép idők” visszatérését, amikor az Egyesült Államok erős volt, társadalmi béke uralkodott, az alkotmány szent volt és sérthetetlen, kitartó munkával pedig bárki boldogulhatott. Ellenfelei eközben magát az infernális gonoszt látják Trumpban – egy bűnöző szörnyeteget, aki lerombolja a demokráciát, a nők jogait a középkorig veti vissza, ismét rabszolgasorba kényszeríti a fekete bőrű amerikaiakat, és tálcán nyújtja át az országot Vlagyimir Putyinnak. Aki követi a CNN-t vagy az NBC-t, az tudja, hogy szemernyi túlzás sincs a fenti leírásban.
A valóság ezzel szemben az, hogy láttuk már »mire képes« Donald Trump az elnöki hatalom birtokában.
A világbékét ugyan nem hozta el, ám egyetlen új háborút sem indított – az Iszlám Állam elleni konfliktust pedig győzelemmel zárta le. Gazdasági céljai között első helyen szerepelt az amerikai gyártókapacitás növelése, és bár jelentős sikert ért el, de nem akkorát, melyet a Covid ne tett volna tönkre. A liberális sajtót nem tisztelte – ami érthető – de maximum odáig ment el, hogy a CNN néhány tudósítóját pár napra kitiltotta a Fehér Házból. A déli határfalat elkezdte felépíteni, de a különféle szabotázsakciók miatt nem tudta befejezni. Politikai ellenfeleit nem záratta börtönbe, és az ellenzéki sajtót sem tiltatta be. Amikor – igen kétes körülmények között – elveszítette a választást, foggal körömmel küzdött, ám nem hajtott végre semmilyen illegális hatalomátvételt. Utódját annak rendje és módja szerint 2020. január 20-án beiktatták.
Mi végre akkor az amerikai baloldal őrjöngése? A Trump ellen vívott elkeseredett harcukban maguk váltak azzá, amivel a volt elnököt vádolják – a demokratikus jogállam szabályaira fittyet hányó, elszabadult hajóágyúvá. A 2020-as választásokat igen kétes körülmények között „nyerték meg”, és ma már egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy az akkori kampány legnagyobb botrányát – Hunter Biden laptopját – az FBI nyomására hallgatta agyon az amerikai sajtó és tiltották a hír terjesztését a nagy közösségi hálók.
Trump ellen – a joggal és a hagyományokkal visszaélve – boszorkányüldözést indítottak, azzal a céllal, hogy börtönbe zárassák. A volt elnök több szövetségesét ténylegesen lecsukták – Steve Bannon, Trump korábbi politikai igazgatója jelenleg is rács mögött van. Ha nincs a legfelsőbb bíróság, Trump nevét több államban törölték volna a szavazólapokról. Júliusban egy „magányos őrült” úgy adhatott le legalább öt lövést a volt elnökre és a legnagyobb ellenzéki párt aktuális elnökjelöltjére, hogy az FBI és a testőrség kapitális hibákat követett el.
A fenti ámokfutásnak egyetlen oka lehet: a washingtoni elit retteg Donald Trumptól, aki valóban egzisztenciális veszélyt jelent rájuk.
Mint láttuk, a volt elnök első négy éve alatt sem a demokráciát, sem a jogállamot, sem az alkotmányt, sem a köztársaság intézményeit nem számolta fel. Nem is fenyegeti ezeket a jövőben sem. Viszont a liberális, globalista technokráciára valóban halálos veszélyt jelent. Trump ma már tudja, hogy mivel áll szemben, és a washingtoni bürokráciának, illetve a szövetségi államapparátust hűbérbirtokként kezelő liberális hivatalnokoknak valóban van félnivalója. Az amerikai választás legfontosabb tétje, hogy marad-e a technokraták (őket hívja Trump a „mélyállamnak”) uralma az amerikaiak felett, vagy visszatér a hagyományos tengerentúli politika (ami az elmúlt három évtized kivételével mindig is jellemezte az országot), amikor a végső szó az amerikai választók bizalmát bíró, karizmatikus politikusoké.
Számunkra is óriási jelentőséggel bír mindez, hisz a washingtoni mélyállam harca a valódi köztársasági politika ellen Európában is visszaköszön: Brüsszel hasonló eszközöket vet be hazánk ellen, hasonló céllal.
A fentiekhez szorosan kapcsolódik az amerikai választási harc másik központi eleme: a világnézeti küzdelem. Európában is sok szó esik a hagyományos értékek és az új etika, a woke között feszülő ellentétről – elég, ha a párizsi olimpiára gondolunk. Ahogy nálunk, úgy a tengerentúlon is számos valós probléma gyökerét találhatjuk meg ebben.
A déli határ válsága egyenesen következik az ultraprogresszív gondolat egyik központi eleméből, amely a határnélküliség, a migráció és a nyílt társadalom támogatása. Joe Biden elnöksége alatt jóval több mint tízmillió illegális határátlépés történt. Ebben a bő három évben megduplázódott – és meghaladta a húszmilliót – az Amerikában törvénytelenül tartózkodó idegenek száma. Ez természetesen vonzza maga után a bűnözés növekedését, a lakhatási költségek emelkedését, illetve a reálbérek csökkenését.
Az illegális bevándorlás témája mellett az elmúlt választási ciklusban végig napirenden volt a „szülői jogok védelme”, ami az amerikai szóhasználatban megközelítőleg megegyezik azzal, amit itthon gyermekvédelemnek hívunk. A Covid-lezárások alatt szembesültek a szülők azzal, hogy mit tanítanak a gyermekeiknek a legtöbb amerikai iskolában. Az LMBTQ-agymosás intenzitása nagyon sok családnál kongatta meg a vészharangot. A genderőrület terjedése az USA-ban egyre gyakrabban jelenik meg a választók életét befolyásoló tényezőként. Az iskolai túlkapások mellet jó példa erre a férfiak jelenléte a női sportokban, illetve a tény, hogy a magukat „transznak” nevező személyek egyre gyakrabban férkőznek be a korábban hölgyek számra fenntartott, elkülönítette helyekre – az öltözőktől egészen a női börtönökig.
Amerikában a liberális, új etika és a hagyományos értékek ütközésének legősibb terepe az abortusz, amely hosszú évtizedek óta a politikai harc egyik kiemelt csatatere.
Idén különösen aktuális ez a téma, miután az előző ciklusban a konzervatív többségű legfelsőbb bíróság megsemmisítette a „Roe v. Wade” elnevezéssel ismert korábbi ítéletét, amely lényegében alkotmányos „joggá” emelte a művi vetélést, és az államokat arra kötelezte, hogy minimális korlátozások mellett minden esetben tűrjék a beavatkozást a terhesség első két trimeszterében. A legfelsőbb bíróság döntését követően az abortusz szabályozása visszatért az államok hatáskörében, és az elmúlt években történtek szigorítások – például Texas esetében – de enyhítések is.
Bár a konzervatívok egy több évtizedes harcot nyertek meg a „Roe v. Wade” törlésével, ennek politikai ára van. A legális, törvényileg szabályozott abortusznak jelentős többsége van az amerikai társadalomban, és hiába cáfolja Trump, hogy szövetségi szinten tiltaná be annak minden fajtáját, a demokraták mégis ezzel riogatnak.
Minden valószínűség szerint ez a 2024-es kampányuk leghatékonyabb eleme.
Minden ok meglenne arra is, hogy a progresszió – migráció és gender mellett – harmadik alappillére, az örökös háború is megjelenjen az idei elnökválasztások témái között. Az ukrajnai konfliktus, amelyet a demokraták mindenáron támogatnak, Trump pedig eltökélten ellenez, ma is katasztrofális eszkalációval fenyeget. Ám úgy tűnik, hogy semmi – még az atomháború réme sem – képes felülírni az amerikai voksolások alapszabályát: a külpolitika nem oszt, nem szoroz. Az Egyesült Államok polgárai elsöprő többséggel belpolitikai álláspontok alapján döntenek arról, hogy kit támogassanak. Ukrajna – sajnos – nem számít.
A fenti témák határozzák meg tehát a választási ütközet politikai földrajzát. Az elkövetkező napokban, hetekben – sok más mellett – a Mandiner és az Alapjogokért Központ bemutatja majd az amerikai hatalmi harc szokásjogát, hagyományait, a választások menetét és a felsorakozó seregek vezéralakjait is.
