Az európai elitek válsága
Az elmúlt évtizedek európai krízisei (pénzügyi válság, Covid-19 világjárvány, migrációs válság, orosz-ukrán háború stb.) során a hatalmon lévő politikai elitek nem tudtak megfelelő és hatékony válaszokat adni. A válságkezelés sikertelensége nyomán számos olyan politikai párt erősödött meg Európa-szerte, amelyek ezen elitek szempontjából „radikálisak”, mivel a mainstreamtől eltérő válaszokat és megoldásokat ígértek a választóknak. A klasszikus pártok közötti különbségek egyre inkább elmosódtak, ezek a pártok ugyanazokat az üzenetek fogalmazzák meg, árnyalatnyi különbségekkel (lásd pl. a PSD-PNL koalíciót Romániában vagy Ausztriában a Néppárt és a szociáldemokraták nagykoalícióját).
Mivel üzeneteik és megoldásaik eredménytelennek bizonyulnak, az elitek által radikálisnak bélyegzett pártok az elitek által megfogalmazott üzenetektől eltérő megoldásokat javasolnak, újszerű megközelítéseket alakítanak ki a felmerülő problémákra, valamint kritikusan állnak hozzá az európai integráció bizonyos fordulatai, vagy az EU-s intézményekkel szemben. Ez a trend felerősíti azt az elképzelést, hogy az elitek a fennálló helyzetből legnagyobb hasznot húzók érdekeit szolgálják. Ez pedig Európa-szerte egyre több választót szólított meg.
A történelem folyamán nem ez az első eset, hogy ún. radikális jobboldali pártok erősödnek meg, ugyanakkor az is látható, hogy az eddigiekkel ellentétben ezek a pártok nem jelentéktelenedtek el, hanem fokozatosan erősödtek meg – ennek pedig köze van az elhúzódó válságspirálban tehetetlennek tűnő mainstream pártok folyamatos erodálásához is. A legtöbb esetben retorikájuk nem lett kevésbé radikális, az elitelleneségre alapuló üzenetek megtartása több helyen még sikeresebbé tette őket. A mainstream pártok (és az elit) először megpróbálták marginalizálni ezeket a csoportokat, majd e politikai formációk növekvő támogatottsága miatt a politikai karantén vezették be velük szemben. Bár a politikai karantén célja minden esetben a hatalomtól való távoltartás, természete nem egységes, és országról országtól változik. Így mára Spanyolországtól Közép-Európáig több olyan párt is megnevezhető, amelyeket a hatalomtól elzárnak, a parlamentben elszigetelnek. Vannak olyan államok is, ahol végül a politikai mainstream domesztikálja ezeket a pártokat, vagyis valamilyen formában bevonja őket a kormányzásba, remélve radikalizmusuk és/vagy népszerűségük erodálását, de az sem ritka, hogy üzeneteket vesz át tőlük, vagy elkezd valamilyen formában együttműködni velük.
Ha egy pártot politikai karanténba (franciaajkú országokban cordon sanitare, németajkú országok esetében Brandmauer avagy „tűzfal”) helyeznek, azt általában azzal indokolják, hogy az adott párt radikalizmusa veszélyezteti a demokratikus rendet. Máshogy megfogalmazva, a demokratikus rend megdöntésére való törekvést vizionálják az elzárni kívánt párt politikájával kapcsolatban.
Az egyes radikális politikai formációk „veszélyessége” a jelenleg hatalmon lévők számára országonként mást jelent, így az erre adott válaszok is különbözőek. Az egyes államokban kevés hasonlóságot találunk a politikai karantén felállítására, hiszen nem egy általános, objektív keretrendszer alapján kerül sor a kizárásra, hanem egyedi belpolitikai kontextusok következtében alakulnak ki ezek a reflexek. A politikai karantén ennek ellenére bevett gyakorlattá vált, de csak addig működhet, amíg a karantén mögé zárt párt nem tud abszolút többséget szerezni az egyedüli kormányzáshoz, vagy nem töri meg a karantént azzal, hogy egy vagy több politikai formációval kieszközli az együttműködést.
A berlini fal után a berlini tűzfal is leomlik?
Miután Németország elvesztette a második világháborút, olyan demokratikus rendszer épült ki az országban, amely meg kívánta akadályozni a szélsőséges radikalizmus visszatérését. A gyakorlatban ez két dolgot jelentett: egyrészről belekerült az Alaptörvénybe egyes radikális jelképek tilalma, a radikalizmus konkrét betiltása, és az állampolgár joga, hogy végső esetben bármilyen módon fellépjen a demokratikus rendet megdönteni kívánó csoportok ellen. Másrészről, megszületett a Bundesamt für Verfassungsschutz (BfV), avagy a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal, amely a radikális csoportok elleni nyomozással, megfigyeléssel, és egyes esetekben a beépüléssel és belülről bomlasztással lépett fel. Az intézményi keretek módosításán túl egy társadalmi változás is végbement: a háború után, a náci párt retorikája miatt, morális bűn lett a nemzeti érzelmű politizálás.
Ezáltal, politikai diskurzusban elsősorban gazdasági kérdésekkel foglalkoztak, a völkisch (népi-nemzeti, de a szó erős rasszista töltettel bír) elem elveszett. A politikai diskurzus a német nacionalizmust, hazafiságot tehát nem a nemzet, nép erősségében, hanem a gazdasági teljesítményben igyekezett kifejezésre juttatni. Az AfD megerősödéséig pedig csak egy alkalom volt, amikor a radikális jobboldali politikai formáció komolyabb ijedelmet okozott: 1969-ben a neonáci Nationaldemokratische Partei Deutschlands (NDP - Német Nemzeti Demokrata Párt) 4,3%-ot (5%-os a bejutási küszöb) ért el a Bundestag választásokon és tartományi választásokon több parlamentbe is bejutott. A párt ellen tűzfalat állítottak, de a politikai karantén akkori logikája alapján csak időre volt szükség, hogy az NPD elveszítse szavazóit. A BfV működésére pedig jó példa, hogy a pártot többször is megpróbálták betiltani, de ezt az Alkotmánybíróság elutasította, mégpedig azon az alapon, hogy valójában a pártvezetés jelentős része a BfV beépített ügynöke volt.
Az NDP eljelentéktelenedése után a kétezres évek végéig egy jobboldali radikális párt sem tudta komolyabban megvetni a lábát a német politikában. Ennek az egyik fő oka az volt, hogy a két nagy párt, a CDU (Christlich Demokratische Union – Kereszténydemokrata Unió) és az SPD (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – Németország Szociáldemokrata Pártja) hiteles volt a társadalom nagy része számára, így az egyik párt gyengélkedésekor a másik pártnak adtak inkább bizalmat a választók. A komolyabb változást ebben az euró-övezet válsága hozta el. Több válasz is van arra a kérdésre, hogy miért ez volt a fordulópont. Egyrészről a krízis, és úgy általában a gazdasági válság felerősítette az elitellenességet, annak egyszerre technokrata, de inkompetens viselkedése és neoliberális „morális felsőbbrendűsége” miatt, és így a mainstream pártokkal (CDU-val és SPD-vel) szemben a társadalmi bizalom jelentős része elveszett.
Az Alternative für Deutchland (AfD, Alternatíva Németországért) megalapítása is elsősorban ehhez kötődik. Bernd Lucke 2013 áprilisában többedmagával megalapította az AfD-t, amely párt kezdetben az euró-övezeti válsággal szemben határozta meg magát. Lucke véleménye szerint az euró bevezetése történelmi hiba volt Németország számára, a válságot pedig (pontosabban, hogy Németország segítette többek között Görögország kilábalását a válságból) a német kormány rosszul kezelte.
A párt úgy határozta meg célját, hogy visszaszerzi a nemzeti szuverenitást és a polgári kontrollt a monetáris politika felett. Ez az üzenet sok konzervatív, CDU és FDP (Freie Demokratische Partei – Szabaddemokrata Párt) szavazónak imponált. A 2014-es európai parlamenti választásokon a párt egyből áttörést ért el: 7,1 százalékot szerzett országosan, Kelet-Németországban a támogatottságát 10 százalék fölé mérték.
Az AfD végső irányvonalát azonban nem Lucke határozta meg végül. Az AfD mint pártszerveződés elsősorban azoknak a gyűjtőhelyévé vált, akik politikailag nem érezték reprezentálva magukat és akár szélsőséges nézeteket is vallottak. A párton belül megalakult a Der Flügel (A Szárny) nevezetű csoport, akik ideológiájukat a völkisch nacionalizmusra alapozták. A Szárny csoporthoz köthető az úgynevezett erfurti deklaráció is, melyben megfogalmazódik az AfD több, mostanra már rögzült álláspontja, mint a német identitás megvédése, a bevándorlásellenesség, és a család, illetve a nemzet védelme.
Az AfD további erősödése két dolognak köszönhető: Németországban egyrészt új jellemzővé vált az a politikai trend, miszerint a mainstream pártok középre (össze)húznak és a status quo-t, védik, ezáltal viszont az elitellenes üzenetek ellenük így még jobban működnek, hiszen a szavazók egy része úgy látja, hogy a saját maguk által okozott krízishelyzetben (lásd: migráció) sem hajlandóak változtatni (ezzel kiszolgálva az elit érdekét egyes elképzelések szerint); továbbá, ehhez kapcsolódóan a 2015-ben kezdődő menekültválság a választók jelentős körében tette népszerűvé az AfD-t.
A Wilkommenskultur és az elhibázott német integrációs politika miatt az évek során jelentős frusztráció és társadalmi bizalmatlanság gyülemlett fel a választókban arra nézve, hogy a németek emiatt elveszthetik saját identitásukat és országukat. A migrációval kapcsolatos kételyek és problémák azóta sem múltak el (sőt, Németországban a 2025-ös előrehozott választást hiába egy gazdasági krízis okozta, a politikai diskurzust a migráció dominálta), az AfD pedig nagyon sikeresen használta fel ezeket a problémákat saját üzeneteinek népszerűsítésére. A 2017-es parlamenti választáson 12,6 százalékot szerzett, ezzel a harmadik legerősebb párttá lépett elő. A 2021-es választásokon, bár gyengültek és csak 10,4 százalékot szereztek, a már ellenük felállított politikai karantén nem érte el azt a hatást, hogy a párt eljelentéktelenedjen. Sőt, a jelenlegi közvéleménykutatások szerint a februári előrehozott választásokon az AfD a második legerősebb párttá lép majd elő a CDU után, és 20 százalék körüli eredményt fog elérni.
Az AfD politikai üzenetei 2015-től lényegében nem változtak
Az üzenetek nagy része továbbra is a társadalmi elégedetlenségre épít, és legtöbbször valami ellen veszi fel a pozícióját. A párt szavazóinak legnagyobb részét az eddig nem szavazók teszik ki, valamint a többi pártban csalódott szavazók pártolnak át hozzájuk. Jobbról és balról ez egyenlő arányban történik meg, ami viszont akár arra is utalhat, hogy az AfD protestpártból idővel Volkspartei (néppárt) lesz – a néppártok szavazói nem kor, nem, vagy társadalmi pozíció alapján határozhatóak meg, hanem egy ideológia alapján. Az AfD átalakulását bizonyítják egyes tartományi választási eredmények is: hiába vesznek fel mainstream pártok migrációellenes pozíciókat, az AfD emiatt nem veszít szavazókat.
Tehát, a mainstream pártok büntetése helyett az AfD-szavazók jelentős része már kiforrott politikai nézeteken alapuló lojalitást táplálhat a párt iránt.
Az AfD ellen bevezetett karantén egy totális elszigetelési kísérlet
A 2025-ös előrehozott választásokig egyik párt sem volt hajlandó együttműködni velük semmilyen ügy mentén – vagy ha igen, az „elkövetők” komoly fejmosást kaptak a politikai vezetéstől. Annyira tabunak számított az AfD támogatásának elfogadása is, hogy 2020-ban, amikor a helyi CDU mellett az AfD szavazataival választották meg a FDP-s Thomas Kemmerichet tartományi miniszterelnöknek Türingiában, a még Angela Merkel vezette országos CDU-elit annyira felháborodott, hogy Kemmerichnek és a helyi CDU vezetésének pár nap után le kellett mondania. Komoly változást, és egyesek szerint ennek a teljeskörű tűzfalnak a lebontását eredményezte viszont egy szavazás 2025 januárjában a Bundestag-ban, ahol a CDU / CSU pártszövetség Friedrich Merz vezetésével elfogadta az AfD szavazait és ezzel a modern Németországban először a radikális jobb támogatása kellett egy javaslat elfogadásához.
A szavazás háttere, hogy 2024 és 2025 között több késes támadás is történt Németországban, amelyeket bevándorló hátterű egyének követtek el Merz pedig válaszul több javaslatcsomagot is el akart fogadtatni a parlamentben a választások előtt, hogy ezzel politikai tőkét kovácsoljon a pártjának. Miután kitudódott, hogy Merz el fogja fogadni az AfD szavazatait is, a szavazás – azon túl, hogy a megszavazott javaslat nem volt jogilag kötelező érvényű – már valójában nem a migrációról, hanem a tűzfal kérdéséről szólt. Merz logikája szerint ő csak a parlamentarizmus tradícióit követte, „nem jobbra és balra nézett hanem előre” és a szemében egy „helyes döntés nem válik helytelenné attól, hogy rossz emberek egyetértenek vele. Helyes marad”.
A baloldali, együtt szavazást ellenző pártok azzal vádoltak Merzet, hogy lebontja a tűzfalat, míg Merznek utólag azzal kellett védekeznie, hogy csak szavazatokat fogadott el, de hivatalosan soha nem fog együtt működni az AfD-vel. Az esetről sokat elárul, hogy a baloldali képviselők alig beszéltek magáról a törvényjavaslatról, hanem sokkal inkább háborogtak azon, hogy a CDU/CSU elfogadja az AfD szavazatait. Ha a baloldal megpróbálta volna érdemben kritizálni a törvényjavaslat egyes elemeit (családújraegyesítés megtiltása stb.) még akár fel is figyelhettek volna rájuk a választók egy kicsit, de ahelyett, hogy saját értékrendjük mellett bátran kiálltak volna, inkább azon háborogtak, ki kivel és miért szavaz együtt.
A fő kérdés elsősorban az, hogy ez továbbra is így lesz-e? Az osztrák esetben látható: ha egy radikális jobboldali párt az első helyet szerzi meg a választásokon a mainstream politikai erők fragmentációja miatt, az könnyen a tűzfal leomlásához vezethet. Ez a fragmentáció pedig a német politikára is jellemző, ami miatt nehezebbnek tűnik a kormányalakítás és a koalíciókötés az arra esélyes pártok között.
Ez a probléma hatványozottan igaz Kelet-Németországra, ahol az AfD akár 30 százalékot is elérhet egy tartományi választáson. Türingiában például egy Brombeerkoalition (feketeribizli koalíció) keretében tudott csak kormány alakulni a legutóbbi tartományi választások után, amelyben a CDU, SPD és a BSW (Das Bündnis Sahra Wagenknecht – Vernunft und Gerechtigkeit – Sahra Wagenknecht Szövetség – Értelem és Igazságosság) kellett, hogy részt vegyen annak érdekében, hogy az AfD a tűzfal mögött maradjon. A BSW viszont egy olyan szélsőbaloldali párt, amely épp az AfD-hez hasonló szakpolitikai álláspontokkal rendelkezik –mint például az Oroszország elleni szankciók megszüntetése. Maga Sahra Wagenknecht pedig „hülyeségnek” tartja a tűzfalat – máskor hangsúlyozva, hogy azért az AfD-vel ő se kötne koalíciót.
A tűzfal komoly politikai válságokat eredményezhet, amennyiben az AfD, vagy a szélsőséges pártok blokkoló kisebbséget szereznek a Bundestag-ban az elkövetkezendő választás során. Ezzel bármilyen kétharmados törvényt megakadályozhatnak, kierőszakolva egy együttműködést, amennyiben egy krízishelyzetben nagy volumenű reformokra lenne szükség – és Németországban pont egy ilyen van alakulóban: az adósságfék eltörlésére vagy átalakítására vonatkozó döntés formájában.
Az egyén köré épített tűzfal – az osztrák FPÖ megerősödése
Németországhoz hasonlóan Ausztriában is a második világháború utáni éveket a két nagy párt, a Néppárt (Österreichische Volkspartei – ÖVP) és a Szociáldemokrata Párt (Sozialdemokratische Partei Österreichs – SPÖ) nagykoalíciós kormányzásának viszonylagos nyugalma jellemezte. A háborút követően újra függetlenedő országban is alkotmányos eszközökkel igyekeztek megelőzni a náci ideológia újbóli megerősödését: az 1947-es Verbotsgesetz (Tiltási Törvény) és az 1955-ös alkotmány is tiltják a nemzetiszocialista pártok megalapítását. Erre hivatkozva tiltották be 1988-ban a szélsőjobboldali, húsz évig létező, ám parlamentbe sosem jutó Nemzeti Demokrata Pártot. A háború utáni években az Ausztriában végbement változások lazítottak a törvényeken, lehetővé téve a volt náci tisztségviselők visszatérését a politikába – más színekben. Így itt már 1956-ban megalakulhatott a jelentős részben volt náci politikusokkal felálló, jelenleg is a politikai skála jobbszélét képező, nacionalista Szabadságpárt (Freiheitliche Partei Österreichs – FPÖ).
A párt fennállásának első harminc évében fokozatosan egy centrista-liberális irányba mozdult el, azonban egyszer sem sikerült egyszámjegyűnél jobb eredményt elérnie szövetségi választásokon. A fordulat 1986-ban jött el, amikor a karizmatikus Jörg Haider állt az FPÖ élére, amely az ő vezetésével ismét nacionalista, rendszerkritikus alapokon politizált. A Haider-korszak az FPÖ megerősödését hozta, elnöke Karintia kormányzója lett – az ÖVP-vel koalícióban kormányzott a tartományi parlament élén – azonban a náci politikát relativizáló nyilatkozatai miatt felállt ellene a nagy pártok tűzfala. A tartományi SPÖ és ÖVP összefogott Haider ellen, így alig egy év után sikeresen leváltották kormányzói posztjáról, azonban a ’90-es években pártja országosan a harmadik nagy párttá erősödött.
A Haider vezette FPÖ az 1999-es választással ért fel csúcsára, amelynek következménye a tűzfal nemzetközivé alakulása lett, és amelynek közvetlen utóélete párhuzamba állítható a 2024 őszi helyzettel. A belterjessé váló nagykoalíciós kormányzásba belefáradt, elsősorban munkásosztálybeli szavazókat sikerrel szólította meg az FPÖ „Szerződés Ausztriával” elnevezésű programja, amely a korrupcióellenesség és a szociális juttatások emelése mellett a bevándorlás-ellenességre helyezte a hangsúlyt. Haider évtizedekkel az európai szintű bevándorlási krízis előtt az ország „túl-külföldiesedésének” megállítására, a migránsok kitelepítésére építette politikáját, amely a Haider retorikáját a náci rezsim antiszemitizmusával párhuzamot vonó rendszerpártok aggodalmai ellenére az SPÖ mögött a második helyre juttatta az FPÖ-t. Miután a nagykoalíciós tárgyalások kudarcba fulladtak, megnyílt a lehetőség az FPÖ-ÖVP tárgyalás megindítására, amelynek sikere normál esetben Haider kancellárrá választásával járt volna. Válaszul az SPÖ és a Zöldek (Die Grünen) országos tiltakozásba kezdett, az EU akkori 14 másik tagállama korábban nem látott diplomáciai szankciókat vezetett be Ausztria ellen. Ezek értelmében egy FPÖ-vezette kormány esetén egyik tagállam sem lett volna hajlandó bilaterális szerződések megkötésére, osztrák jelöltek támogatására nemzetközi szervezetek pozícióira, illetve, hogy technikai kérdéseken felül együttműködjenek osztrák nagykövetekkel. A tiltakozás és a szankciók hatására végül Haider belátta, hogy személye akadályozza a kormány felállását, így hátralépett: lemondott elnöki posztjáról és a kabinetnek sem lett tagja, majd elhagyta a pártot, a kancellárt pedig végül a választás harmadik helyét elérő ÖVP adta Wolfgang Schüssel személyében.
Az FPÖ elleni politikai karantén tehát nem volt hatásos, a párt történelme során először kormányra kerülhetett, azonban csak ellentmondásos vezetője nélkül. A maga után űrt hagyó Haider nélkül az FPÖ népszerűsége kezdetben jelentősen visszaesett, a volt vezére pedig ugyan új pártot, a BZÖ-t (Bündnis Zukunft Österreich – Szövetség Ausztria Jövőjéért) alapítva megpróbált visszatérni a politikába, 2008-ban balesetben életét vesztette. Miután 2005-ben Heinz-Christan Strache vette át az FPÖ vezetését, a párt stabilizálódni tudott, fokozatosan javítva a szövetségi választási eredményein.
A retorikáján a náci párhuzamok elkerülése végett némileg finomító, ám elődjéhez hasonlóan elsősorban iszlám- és bevándorló-ellenességgel kampányoló Strache már elkerülte a tűzfal mögé vételt. Amikor a párt 2014-ben addigi elszigeteltségén változtatva belépett az Európai Szövetség a Szabadságért (European Alliance for Freedom) pártcsaládba, valamint 2017-ben kisebbik partnerként az ÖVP-vel szövetségi koalícióra lépett, elmaradt az 1999-eshez hasonló reakció. Miután az Ibiza-ügy néven elhíresült korrupciós botrányban Strache megbukott, 2021-ben Herbert Kickl vette át a párt irányítását, így újból egy önmagát radikális szólamoktól nem visszafogó politikai üstökös került annak élére. A 2024-es választásokra már saját médiaháttérrel, arculatát megváltoztatva és teljesen Kickl köré építve fordult az FPÖ, kedvező körülményekkel: a zöldpárti koalíció fogásában jobboldali politikáját csak korlátozva képviselni tudó ÖVP Sebastian Kurz kancellár bukása utáni népszerűségvesztése, a megújulni nem tudó SPÖ, a Covid-válság óta gyengélkedő gazdaság okozta általános pesszimizmus, az emelkedő euroszkepticizmus, az évtizedes semlegességet Ukrajna támogatásának érdekében feláldozó politika kritikája és a továbbra is magas prioritásként kezelt bevándorlás-kérdés megnyitották az utat a történelmi siker felé az FPÖ számára. A szeptemberi választáson 28,9 százalékot szerezve az FPÖ lett a legnépszerűbb párt Ausztriában, 600 ezer szavazót elszívva az ÖVP-től.
Az eredmény ellenére esély van arra, hogy Ausztriának mégsem lesz szabadságpárti kancellárja. Hasonlóan egykori elődjéhez, Kicklt a választáson indult ellenfelei túl radikálisnak bélyegezték ahhoz, hogy kancellárként együttműködjenek vele. Ezt a benyomást a pártelnök szélsőséges retorikája mellett oroszpártisága is erősíti. A második helyezett ÖVP jelöltje, Karl Nehammer ugyan hajlandó lett volna koalíciós tárgyalásokra, de feltételként szabta, hogy Kickl nem lehet kancellár. Haiderrel ellentétben viszont Kickl kizárta a hátralépés lehetőségét.
Mivel Ausztriában nem alkotmányos, csupán szokásjog, hogy az elnök a választás győztesének vezetőjét kéri fel kormányalakításra, a zöldpárti elnök, Alexander van der Bellen dönthetett úgy, hogy a koalíció megkötésére az általa legesélyesebbnek tartott pártokat bízza meg. Azzal, hogy az ÖVP-t, az SPÖ-t és a liberális NEOS-t kérte fel – az átrendeződő erőviszonyok ékes bizonyítéka, ugyanis a két nagy párt összesen 1 fős többséget alkot, így most először harmadik partner bevonására kényszerült – az FPÖ ősszel effektíve ismét a tűzfal mögött találta magát. Németországgal ellentétben viszont tartományi szinten ez nincs és eddig sem volt így: többek között Salzburgban, Stájerországban és Alsó-Ausztriában az ÖVP-vel fognak együtt kormányozni az FPÖ helyi frakciói, továbbá, a pártok tiszteletben tartották azt a szokást, hogy az országgyűlés első elnöke a választáson győztes párt köréből kerüljön ki, és megszavazták a Kickl szövetségesének számító Walter Rosenkrantzot a pozícióra. Kicklnek így komoly befolyása lehetett volna a felálló hárompárti koalíció kormányzására is, önmagát egy áldozati, illetve külső bírálói szerepbe helyezve.
2025 januárjára azonban a hárompárti tárgyalások összeomlottak, előbb a NEOS, majd az ÖVP szállt ki a kormányalakítási folyamatból. Annak a Karl Nehammernek, aki az FPÖ kancellári irodától való távoltartásának garanciájával kampányolt, ez egy újabb komoly vereséget jelentett, így lemondani kényszerült pártelnöki és kancellári pozíciójáról. Utódja az ÖVP élén a párt korábbi főtitkára, Christian Stocker lett, aki kinevezése előtt még a ’nehammeri’, ’Kicklel nem szabad megegyezni’ álláspontot képviselte, elnökként viszont azonnal jelezte, hajlandó az FPÖ-vel tárgyalni, így van der Bellen is Kickl megbízása mellett döntött. A fordulat azt jelzi, az ÖVP-ben sem egységes az álláspont a szélsőjobboldallal való együttműködésről, Nehammer távozásával megerősödő frakciók szemében Kickl személye nem annyira erős kizáró ok, hogy ne lépjenek koalícióra azzal az FPÖ-vel, amellyel több fontos kérdésben – mint a gazdaságpolitika vagy a migráció – jóval közelebbi az álláspontjuk, mint a szociáldemokratákkal, vagy a liberálisokkal.
Bár az FPÖ-ÖVP kormány felállását még nem lehet biztosként kezelni, újabb megbukó tárgyalások esetén 2025-ben új választás következhet, amelyen minden bizonnyal a tovább erősödő FPÖ ismét nyerni fog, ráadásul fennáll a veszélye a karantén lebontását ellenző moderáltabb ÖVP szavazók elfordulásának a párttól, így az ÖVP jelenlegi vezetésének érdeke a koalíció sikeres létrehozása. Tulajdonképpen az FPÖ mindkét lehetőséggel jól jár – jelenleg sok veszítenivalója nincs.
Az osztrák politikában tehát a karantén létrehozása inkább az adott párt vezetőjének megítélésén múlik: az aktuális FPÖ-elnök ’szalonképessége’ dönti el, együttműködnek-e vele a pártok. Jörg Haider távoltartása a kancellári irodától megteremtette a precedenst, miszerint az elnök a kormányozhatóság kérdését előbbre helyezi a nép döntésénél a kancellár kinevezésében, azonban a sikeres tűzfal-állításhoz akkor nemzetközi nyomás is kellett.
Az Európai Parlamentben a Patrióták Európáért pártcsaládban ülő FPÖ-t ez nem fenyegeti, Kicklnek pedig sikerült az, ami elődjének nem: ténylegesen az ország legnépszerűbb politikusává vált. A nagy pártok válsága pedig tovább gyengíti a tűzfal-állítást, ami így 2025 elején kudarccal végződött. Az FPÖ példája azt mutatja, hogy a párt a politikai elfogadhatóság határvonalát táncolja körül, amely a többi párt, elsősorban az ÖVP vezetésétől is függ, hogy hol húzódik. Ősszel még a vonalon kívül, jelenleg azon belül tartózkodik Kickl, így az osztrák politika egyik legnagyobb kérdése, sikerül-e ott is maradnia.
„Radikális” vagy új realitás?
A németországi szövetségi választások előtt nehéz jóslatokba bocsátkozni azt illetően, hogy a mi várható a koalíciós tárgyalások során, hiszen az osztrák példa is mutatja, hogy a választási eredményektől függetlenül ezek a tárgyalások jelentősen átírhatják az egyes pártok pozícióit. Az viszont biztos, hogy mind az AfD, mind az FPÖ eszköztárában, mondanivalójában rendkívül sikeresnek bizonyulnak. Az is biztos, hogy azokra a problémákra és társadalmi jelenségekre, amelyekre reakcióként ezek a pártok létrejöttek, a hatalmon lévő politikai elitnek továbbra sem sikerült megoldást találnia. Minél inkább törekednek arra a hatalmon lévő elitek, hogy ezeket a pártokat vagy vezetőiket elszigeteljék, annál erősebbé válhatnak. Ez pedig azt is jelentheti, hogy egy ponton túl megkerülhetetlen szereplőkké válhatnak a kormányzásban.
