Több fényt Kincsemnek

A csodaló, Kincsem 145 évvel ezelőtt született, erre emlékezve nyitották meg a megújult, Kincsem–Imperiál: Híres magyar versenylovak című tárlatot a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban.

Az egyetlen terembe zsúfolt tárlat legfontosabb relikviája a „nyakigláb kanca” csontváza Fotó: Mirkó István

„A lóversenyzés örömei Pesten voltaképpen akkor valának közkedveltekké, amikor egy Kincsem nevű versenyparipáról kávéházat, fogadót, palotát (a Reál­tanoda utcában), gyufát, nyakkendőt stb. neveznek el. (…) Voltaképpen ez a nyakigláb kanca volt az okozója annak, hogy a nyolcvanas években határtalan lóversenyláz ereszkedék Budapestre” – írta Krúdy Gyula 1926-ban. Azt is megjegyezte, hogy „ő volt az, akinek győzelme után Blaskovich Ernőt Newmarketben a flegmatikus angolok a levegőbe emelték; ő volt az, akinek a legbecsületesebb idomítója volt, mióta versenylovakat idomítanak a világon: Robert Hespnek hívták ezt a férfiút, és a szegényházban halt meg, mint valami dickensi figura.” Ebből a pár mondatból is kitűnik, mekkora történetek – mekkora sikerek és milyen emberi drámák – sejlenek fel, ha a magyarországi lóversenyzés múltjába tekintünk.

A csodaló, Kincsem 145 évvel ezelőtt született, erre emlékezve nyitották meg a megújult, Kincsem–Imperiál: Híres magyar versenylovak című tárlatot a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban. Estók János, az intézmény igazgatója felidézte, hogy több mint százhúsz éve, 1897-ben nyílt meg itt az első lótenyésztéssel foglalkozó kiállítás, és az újragondolt Kincsem–Imperiál-tárlat a vele szomszédos A ló – Nemzeti lókiállítással együtt a korábbi szakemberek előtt is tisztelegve mutatja be a magyarországi lovaskultúra és lovassport történetét.

A magyar ló ismerete létkérdés nekünk, magyaroknak – hangsúlyozta az Állatorvostudományi Egyetem Széchenyi-díjas rektora. A lómintás nyakkendőt viselő Sótonyi Pétert élmény volt hallgatni. „Volt szerencsém cukrot adni Imperiálnak” – jegyezte meg a második világháború utáni magyar lóversenyzés és telivértenyésztés legeredményesebb lova, a kiállítás másik főszereplője kapcsán.

De a hazai telivértenyésztés történetéből olyan kevesek által ismert momentumokat is felidézett, mint pél­dául azt, hogy az 1760-as években, amikor nálunk is megjelent ez a lófajta annak köszönhetően, hogy Kinsky Ferdinánd egy mént és négy kancát hozott haza, a csatornán lőtték a hajóját, mert a szigetországból akkor tilos volt angol telivért kihozni. Kincsemről szólva pedig hangsúlyozta, hogy ez a világon azóta sem sikerült másnak: bár az igazán jó lovakat húsz-huszonöt versenyen szokták indítani, Kincsem ötvennégy versenyen indult és ötvennégyszer nyert, ugyan csak negyvennyolcszor futott – volt, hogy csak végigvezették a pályán –, hiszen hatszor is megtörtént, hogy az ellenfelei visszaléptek, amikor kiderült, hogy ő is a mezőnyben van.

Az egyetlen terembe zsúfolt tárlat legfontosabb relikviája a „nyakigláb kanca” csontváza
Fotó: Mirkó István

Gócsáné Móró Csilla, a felújított Kincsem–Imperiál-kiállítás kurátorának tárlatvezetése is igazolta, mekkora tudás és ismeretanyag van a kiállítás mögött, amely Széchenyi Istvántól a rendszerváltás utánig követi a magyar lósport történetét. A legfontosabb relikviák, Kincsem és Imperiál csontvázai mellett apró játékokat, fejtörőket is találhatunk a vitrinek szomszédságában, a nemzeti lókiállításon pedig amolyan játszósarkot is kialakítottak a gyerekeknek, tehát a tárlat létrehozói a szakmai alaposság mellett kiemelt figyelemmel fordultak a legfiatalabbakhoz is.

Mégis kénytelen vagyok dohogni: nemcsak azt érzem problémának ugyanis, hogy a kiállítás nem irányítja tudatosan a néző figyelmét, hiszen egymás mellé zsúfolja Széchenyi István gróf és Wesselényi Miklós báró könyveit, lószerszámokat, informatív pannókat, tükröződő felületű vitrinek előtt kell toporognunk, hogy megtaláljuk, milyen szögből lesznek olvashatók a tárgyakhoz mellékelt leírások. Hanem igazi gondnak az aránytévesztést érzem: miért kell mindezt egyetlen terembe zsúfolni?

Joggal lehet fanyalogni, hogy Herendi Gábor filmje mennyire elrugaszkodik a valóságtól, de több mint négyszázötvenezren látták, általa jó eséllyel megjegyezték Blaskovich Ernő nevét és azt is, hogy a csodalovat milyen különös barátság fűzte egy macskához. Ezekre a nézőkre a Kincsem-tárlat is számíthatna, de itt hasonló érdekességekre csak az bukkan, aki valóban türelmesen bogarássza végig az összes szöveget.

A mi történelmünk nem tette indokolttá, hogy diadalíveket emeljünk, ezért is érthetetlen, hogy egy ilyen abszolút sikertörténet, mint Kincsemé, még most, születésének 145. évfordulóján sem kap nagyobb hangsúlyt. A mezőgazdasági múzeum, a nemzeti múzeum, a Kincsem Park vagy akár a Szépművészeti Múzeum és Néprajzi Múzeum összefogásából miért nem készült olyan nagyszabású tárlat, amely méltó módon mutatja be a ló helyét a kultúránkban és a művészetünkben, Kincsem sikertörténetét és a hazai lóversenyzés korszakait a kontextusukkal együtt? Pedig közös érdek, hogy a gyerekeinknek a lóról ne azok a szivárványos sörényű, rózsaszín-lila bugyutaságok jussanak eszükbe, amelyeket a játékboltok és a tévécsatornák kínálnak nekik.