Általában szkeptikusan állunk a drámairodalom klasszikusainak aktualizálásához, talán azért, mert ritkán sikerül olyan jól az effajta kísérlet, mint a Hamvai Kornél és Tucsni András átiratában megszületett A Vágy nevű villamos, amelyet Bagó Bertalan rendezett színpadra.
Az eredeti darab második világháború utáni, várakozásokkal teli egyesült államokbeli viszonyait átélhetőbbé téve, a szerzők a hazai korai kilencvenes évek reményteli, mégis felkavarodott társadalmi valóságába ágyazták a történetet.
Azt is mondhatnánk, hogy jelen idejűvé tették, hiszen a huszonöt évvel ezelőtti tipikus kelléktár mögött azt kell látnunk, hogy aligha sikerült kilábalnunk a proletárdiktatúra belénk égette osztályidegenség problémájából.

Fotó: Vörösmarty Színház
A dráma ugyanúgy érvényes itt és most, mint a negyvenes években New Orleansban és a kilencvenes években Siófokon. Hamvai átiratában ugyanis az Aranyparton, Siófokon vagyunk, egy sörözgető, nagyokat káromkodó, percenként egymásnak szegülő, kockázó, Toyotákat „Németből” beszállító proli haveri kör társaságában, Balogh Józsi (Kádas József) otthonában. Ide toppan be Ilona (Tóth Ildikó), a húgához vendégségbe érkező művelt, negyvenes tanárnő.
Két nagyszerű színész testesíti meg az ellenpontokat, akiknek az első szembenézésüktől nyilvánvaló, hogy áthidalhatatlan a svábhegyi deklasszált család finom úrinője és a Józsi-féle műveletlen munkás között húzódó szakadék. A bennük növekvő gyűlölet a szocializmus hagyatéka, amit feldolgozatlan sérelmek gerjesztenek.
Ilona – az eredeti mű Blanche-a – jobban elfogadná, ha csak szimplán átlagos lenne Balogh Józsi, de szerinte brutális proli, amilyeneket az őstörténeti albumokban látni. „Ezer évek elmúlnak, de a Balogh Józsik itt maradnak” – mondja húgának, Csillának (Varga Lili), akit őszinte szerelem fűz Józsihoz.
Intim stúdiótérbe kerülünk, két oldalra rendezett nézői sorokból követjük a tipikus nyaralóbelsőnek megálmodott színpadot. Lényegében egyterű lakásról van szó, ahol a térelválasztók csupán függönyök, a legintimebb szekció, a zuhanyzó pedig szimbolikusan a pulpitusra, a galériába került, egyszerű műanyag függönnyel takarva. Amögül üvölt a kétkazettás magnóról a Carpe Diem ismert slágere, az Álomhajó.