Aktualizált és kiegészített monográfia Kányádi Sándorról

Kányádi Sándor nevét milliók, műveit százezrek ismerik, ünnepelték, bármerre járt – és ő rendületlenül látogatta is olvasóit. A költészet nagykövete volt.

Tavaly június 20-án döbbenetes hír járta be a Kárpát-medencét: elhunyt Kányádi Sándor. Bár idős volt, halála mégis váratlanul ért bennünket, hiszen előjelekről nem tudtunk. Eltávozott hát a költő, akit már életében az egész nemzet ismert, és akit már évtizedek óta irodalmunk legnagyobb klasszikusai között tartottunk számon, anélkül, hogy ehhez meg kellett volna halnia.

Kányádi Sándor nevét milliók, műveit százezrek ismerik, ünnepelték, bármerre járt – és ő rendületlenül látogatta is olvasóit. A költészet nagykövete volt, a népnemzeti irodalom jelképe, ugyanakkor tudós humanista is. Ám hiába volt a legnépszerűbb magyar költő, az irodalmi szakma – jelentőségéhez képest – elhanyagolta. Egy magvas kultúrpolitikai tanulmány témája lehetne, hogy miért történt ez így, és miért született tizedannyi dolgozat belőle a honi bölcsészkarokon, mint azokból, akiket tizedannyian sem olvastak, mint őt.

Persze nem nehéz kikövetkeztetni a fő okokat: a pályatársak irigységét a példátlan népszerűség láttán, azt a tényt, hogy népnemzeti és nem liberális ikon volt, de azt is, hogy különutas volt, aki nem volt hajlandó klikkesedni. Így aztán inkább a szakmai elhallgatás, mintsem a dicsőítés lett az osztályrésze. Ezt életében könnyedén ellensúlyozta hangsúlyos személyes jelenlétével, de jövőbeni recepciójában bizony számít az, hogy miként viszonyul hozzá a szakma. Fontos feladatunk, hogy ott tartsuk Kányádit, ahová már életében került: nagy klasszikusaink között.

Éppen ezért örvendetes Pécsi Györgyi Kányádi-monográfiájának megjelenése. Pécsi Györgyi ugyanis a kortárs magyar irodalomkritika egyik legjelesebbje, aki tudása mellett kérlelhetetlen szigorával, becsületességével és meg nem alkuvásával vívta ki a szakma elismerését. Biztató jel, ha ő jár elöl a jó példával. A monográfia ugyan nem teljesen új keletű, hiszen első kiadása ­2003-ban jelent meg, de a szerző természetesen aktualizálta, kiegészítette: a lehető legteljesebb képet kapjuk Kányádi életéről és munkásságáról.

Klasszikus monográfia ez, amely az életutat is végigköveti, az életművet is kielemzi, hasznos jegyzékekkel is szolgál, nemkülönben reprezentatív fotókkal is. A legmagasabb szakmai igényességgel megírva, de nem szakzsargonban: olvasmányos, olvastatja magát. Hasznos. Mindent megtudhatunk belőle, amit egy szakembernek kötelező, egy művelt olvasónak pedig illik tudni Kányádiról, és nagyszerű alapot nyújt a személyes értelmezésekhez.

Azoknak, akiknek nincs idejük elméleti munkákat olvasni, idézem azt a passzust, amelyben Pécsi Györgyi összefoglalja Kányádi Sándor írásművészetének lényegét. „Költészete töretlenül hiteles: megformáltságban, nyelvé­ben, versszerkesztésében sohasem haladta vagy előzte meg azt a szintet, melyet érzelmileg, gondolatilag birtokolt. Költészetében, megformáltságában idegen vagy félidegen felségvizekre sohasem hajózott, mindenkor az általa teljességgel birtokba vett világról írt, arról, amelyikben teljességgel otthon volt. Az ív, amelyet költői pályájával megrajzolt, talán példa nélküli: a XIX. században gyökerező líra szinte észrevétlenül válik XX. századivá, a falusi, paraszti világ európai horizontúvá, egyetemessé; az egyszerű élménylíra bölcseleti, létfilozófiai költészetté.”

De inkább szakítsanak rá időt, mert nem fogják megbánni. Kevés poéta van, akinek költészete annyira a miénk, mint Kányádi Sándoré. Nemhiába becézték Erdély Petőfijének.

Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019.