Ferenczi György és a Rackajam az amerikai Nashville-ben vette föl legújabb lemezét, az Áldás rockandrollt Pál István Szalonnával, a gazdagon díjazott népzenésszel, hegedűművésszel. És ha már ott voltak, beédesgették az akusztikus hangrögzítési technikájáról híres Nashville Prime Studióba a Paul Simon zenekarából ismerős Jim Oblon gitárost is. A Rackajam egyébként már hét lemezt rögzített Nashville-ben, és sikeres koncerteket is adnak Amerikában – úgy fest, a cowboy-betyár atmoszféra nemcsak itt, a betyárok földjén kelendő, hanem a cowboyokén is.
Kilenc népdal, betyárnóta, katonanóta, mulatós, sírva-vigadós műdal van itt teljesen rackásítva, a 48-as című, három nótából álló tételből kettőt már hallottunk a Betyárjátékon is. Itt persze más egy kicsit, ahogy az illik a zenekar kimondatlan szellemiségéhez: mindig keresni, mindig variálni. Amikor a Betyárjátékról írtam, akkor is az atmoszférát emeltem ki mint a Rackajam egyik fő erényét, és ez most sincs másképp, akármilyen lejátszón érezhető a világbajnok hangzás, becsületes lejátszón meg mintha tényleg ott ülnénk a zenebohóc zsiványok meg a wurlitzer zongorák, mandolinok, kürtök, miegymások között egy kancsó borral, mint főzsivány, akinek épp elhúzzák a nótáját.
Vékony jégen táncol a Ferenczi és a Rackajam: egy rossz lépés, és az egész szétzenebohóckodott, bluegrasszal, blueszal meg bossa novával összekutyult népdalcsokor átfordul giccsbe, ripacskodásba és öncélú virtuózkodásba. Nem is való ez a zene mindenkinek: kicsit ínyencnek, kicsit bolondnak kell lenni hozzá. Nyitott zenebolondnak mindenképpen, hisz az egyik dalban egymásnak felelgetve szólózó herflire, gitárra, hegedűre bólogathatunk, a másikban meg csárdaszagú csordavokállal emelkedhetünk a puszták fölé, vagyis sokféle stílusból kapjuk az érzés javát. Érdemes többször hallgatni ezt a lemezt, pláne túltenni magunkat azon, hogy Ferenczi amellett, hogy nemzetközi szinten is az egyik legizgalmasabb herflis és frontember, abszolút nem népdalénekes, és sokszor nem is énekel, hanem szuszog, motyog, hangicsál, dudorászik. Az a fülem, amelyik tökéletesre polírozott, hangról hangra simára gargalizált intonációval előadott népdalokhoz szokott, ilyenkor szeretne Ferenczi mellé még egy énekest. A másik fülem ellenben emlékszik az autentikus népi gyűjtésekre, ahol a tiszta forrást reprezentáló nénik és bácsik éppolyan szuszogva és motyogva énekelnek, mint itt Ferenczi. És sokadik hallgatásra végül a két fülem között megszületik a megnyugtató bizonyosság, hogy jó ez így, ahogy van. Legfeljebb csordavokálból lehetne egy kicsit több.
