Nagycsaládban a legjobb élni

Ha bárkinek is kétsége lenne afelől, mennyire jó, ha az embernek legalább két testvére van, akkor nézze meg a Lola és a fiúk című francia filmet.

Visszatérő jelenet, hogy a három testvér találkozik szüleik sírjánál, érzik, hogy vannak gyökereik Fotó: Christophe Brachet Forrás: Cirko Film

Ha bárkinek is kétsége lenne afelől, mennyire jó, ha az embernek legalább két testvére van, akkor nézze meg a Lola és a fiúk című francia filmet. A címszereplő Lolát Ludivine Sagnier alakítja, aki húszéves kamaszlányból két évtized és csaknem harminc film alatt a szemünk láttára vált negyvenéves nővé a mozivásznon. Az álmodozó szemű, mindig kicsit elégedetlen tekintetű francia színésznő most egy olyan középkorú nőt kanyarít a vászonra, aki bár könnyen felkapja a vizet, de helyén van a szíve. Ahogy a filmből kiderül, leginkább azért, mert két fivére van, akik a tenyerükön hordozzák. Persze mindezt úgy teszik, hogy egy csöppet sem bánnak kíméletesen vele. Sőt.

Egy olyan családról van szó, amelyben mindenki megmondja, amit gondol. Aztán persze megbánja, mert egyrészt amit elsőre gondol az ember, az később már nem is biztos, hogy megállja a helyét. Másrészt meg nem kell mindent mindig megmondani. Vagy mégis? A Lola és a fiúk című film erről a dilemmáról is szól. Visszatérő jelenet, hogy a három testvér találkozik szüleik sírjánál. Általában heti vagy havi rendszerességgel, megbeszélt időpontban. Ilyenkor mondják el egymásnak az igazán fontos dolgokat. Ezekért a jelenetekért mindenképpen érdemes megnézni ezt a francia mozit. Ezek a középkorú gyerekek ugyanis tisztában vannak azzal, hogy vannak gyökereik. És lehet, hogy az életükben, finoman szólva, nem mindent csinálnak jól, de megtanulták, hogy a család összetartó ereje minden problémán átsegít.

Visszatérő jelenet, hogy a három testvér találkozik szüleik sírjánál, érzik, hogy vannak gyökereik
Fotó: Cirko Film

Életszerű film a Lola és a fiúk, mert kőkeményen bemutatja azt is, hogy a félreértések és viták elkerülhetetlenek egy nagycsaládban, de arról is szól, hogy leginkább akkor kerülnek bajba, amikor nem osztják meg egymással az igazán súlyos gondjaikat.

A film rendezője, a francia filmekből színészként ismert Jean-Paul Rouve alakítja a legidősebb testvért, aki, bár hamarosan apa lesz, úgy érzi, nem érett még az apaságra. Ő a film kulcsszereplője, az általa megélt probléma manapság sok középkorú férfit érint. A film nagyon okosan bemutatja, hogy igazából nincs semmi különösebb gond vele, csak egy olyan világban élünk, ahol szinte alig esik szó az apaságról, a férfiak évtizedekig úgy éldegélnek, hogy egyáltalán nem foglalkoznak az élet legnagyobb és legfontosabb kihívásával. Nem volt ez mindig így, nagyapáink még azért házasodtak meg, hogy nemcsak családfők, de apák is legyenek. Ebből a filmből is kiderül, hogy ma már nem ezért házasodnak a férfiak, és egészen meg tudnak lepődni akkor, amikor megtudják, hogy hamarosan apák lesznek. Persze ilyenkor jól jön, ha az embernek van egy lánytestvére, aki női megérzéseire hallgatva szépen elrendezi a dolgokat. Mert a dolgokat sokféleképpen el lehet rendezni, de az a legszerencsésebb, ha szépen sikerül. Ez az alkotás a francia filmekre jellemző könnyedséggel megtanít arra, hogy sokféleképpen lehet élni, de nagycsaládban a legjobb.