Szabó Dezső: Nem lehet a halál egy nemzet célja

A hetvenöt éve elhunyt magyar író, esszéista manapság egy ­kissé Wass Albertre hasonlít, abban az értelemben, hogy több embernek van róla véleménye, mint ahányan olvasták.

„Életeim”. Egyik fő művét már nem tudta befejezni Forrás: Manda

„Életeim”. Egyik fő művét már nem tudta befejezni
Fotó: Manda

De tanulságos az az anekdota is, amely szerint 1941-ben a nyilasok tiszteletüket tették nála, mert abban reménykedtek, hogy az írót a maguk oldalukra állíthatják. Maga Szálasi Ferenc személyesen kereste fel a lakásán. A történet szerint a csengetésre az író nyitott ajtót, és Szálasi már az előszobában lelkendezve mondta: „Mester, ismerem a tanításait! Mi csecsemők vagyunk önhöz képest!” Szabó Dezső erre azt felelte: „Csecsemőkre nem bíznám az országot!” Majd rávágta a nyilasvezérre az ajtót. A nyilas udvarlásra később is csattanós választ adott, amikor 1944 szeptemberében megjelent Az út című, egyik utolsó versében, melynek kulcsmondata ez volt: „Nem lehet a halál egy nemzet célja, / Az időben roppant reménység árad: / Elmúl vereség, rabság és gyalázat.”

Az ostrom idején Szabó Dezső az önéletrajza újabb fejezetein dolgozott, amit már nem fejezhetett be. Január ­13-án végelgyengülésben halt meg a Rákóczi téri lakásának pincéjében. Holttestét – a Reformátusok Lapja 1985. feb­ruári száma beszámolója szerint – először a lift­aknában helyezték el, és két nap múlva a házban lakó kocsmáros egy szekrényt adott, amelyből koporsót ácsolhattak az író testének. Ezt a bejárati kapu bolthajtása alatt hagyták, majd a pár nap múlva érkező orosz katonai parancsnok rendeletére a koporsót kivitték a Rákóczi térre. Ilyen körülmények között találtak a koporsóra tisztelői, a református egyetemisták, és ráírták, hogy Szabó Dezső, Az elsodort falu írója, majd feltörték a betonkemény földet, és sebtében eltemették, zsoltárokat énekelve. Több mint négy évig állt itt a sírja, míg végül 1949-ben nagy csendben a Fiumei úti sírkertbe szállították.

Ahhoz, hogy jobban megértsük erényeit és hibáit, olvassuk el az Életeim: születéseim, halálaim, feltámadásaim című önéletírását, amely páratlan fejlődésregény, jellem- és korrajz is egyben. Így megismerhetjük az embert, a magyarságba mélyen gyökerező kolozsvári úrfit, a lázadó kamaszt, majd a kétségek közt vergődő franciás műveltségű egyetemistát, akiből a huszadik századi kultúra egyik legbefolyásosabb szereplője lett.