Szomorú, de a jóakarat kevés

Furcsa trend, hogy az elmúlt években egyre több kommersz film művészieskedik.

Louis-Julien Petit alkotása a hajléktalan nők visszailleszkedésének nehézségeiről szól Fotó: Mozinet

Elkezdte az online vetítéseket a Budapesti Távmozi. A Művész, a Puskin, a Toldi, a Tabán és a Kino Café leginkább művészfilmekkel várja a látogatóit. Előnye, hogy bárki, az ország bármely részéről otthonából egy mozijegy vásárlásával online megnézhet egy filmet a felsorolt mozik kínálatából. Nézetem szerint a koronavírus-járvány után is megmarad majd ez a fajta filmnézés, bár tegyük hozzá, hogy azért még nem kell eltemetni a klasszikus mozikat az ­óriási vásznukkal, mert azzal az élménnyel, amit egy mozi nyújt, semmiféle online megoldás sem versenyezhet. Az online vetítések érdekessége, hogy mielőtt elkezdődne az előadás, azokkal, akik vettek jegyet, lehet egy kicsit chatelni, bár nem tudom, mennyire érdemes. Egy igazi moziban se megy oda az ember a többi vetítésre várakozó idegenhez beszélgetni, idétlenkedni. Mindenesetre a kezdeményezés figyelemre méltó, ahogy a film is, amellyel elindították az ­online vetítéseket.

Louis-Julien Petit A láthatatlanok című filmjét 2018-ban mutatták be Franciaországban, ott elég nagy siker volt, eddig több mint másfél millió néző volt rá kíváncsi. Hazánkban ezen a héten ­kezdik forgalmazni. Furcsa trend, hogy az elmúlt években egyre több kommersz film művészieskedik, és ez fordítva is így van, szinte már csak olyan művészfilm fut a hazai mozikban, amelyik a szórakoztatást tűzi ki célul. Persze az is igaz, hogy magasabb nézőszámot ilyen alkotásokkal lehet elérni.

Louis-Julien Petit alkotása a hajléktalan nők visszailleszkedésének nehézségeiről szól
Fotó: Mozinet

A film nem a hajléktalan nők életét mutatja be, hanem azt, hogy mennyire nehéz, szinte lehetetlen a társadalomba való visszailleszkedésük. Érdekes, hogy az igazán drámai helyzetek élét az alkotók, mielőtt lelkünket megsebeznék, lereszelgetik, ezért a katarzis elmarad. Ettől függetlenül figyelemre méltó A láthatatlanok, bár a címmel ellentétben a bemutatott hajléktalan nők, akik önmagukat játsszák, nagyon is láthatók a francia utcákon óriási szaty­raikat cipelve. A film egyébként egy bürokratikus okokból ellehetetlenült nappali hajléktalanszálló életét mutatja be, amelyet illegálisan éjszakai menedékként is elkezdenek üzemeltetni. Persze mindenki tisztában van azzal, hogy ezt nem tehetik sokáig, ezért ez az embertelennek tűnő helyzet végre valódi integrációs programok beindítására sarkallja az amúgy tündéri és nagyon lelkes szociális munkásokat. Olyan programokat, gyakorlatokat, tréningeket indítanak be, amelyek a munka világába vezetnék vissza a különböző okokból utcára került nőket. A filmből kiderül, mennyire ­nehéz segíteni. Ezeknek a szociális munkásoknak a szívük és a lelkesedésük megvan hozzá, csak elegendő szaktudásuk nincsen. Ahol pedig a szaktudásból van több, ott meg nagyobb a fásultság. A film nem hangsúlyozza, de a nézőben hamar megfogalmazódik, hogy az lenne a valódi segítség, ha a munka világába való visszavezetésük mellett komoly segítséget kapnának ezek a nők a lelki bajaik orvoslására is. Mert fontos a törődés, a jóindulatú segítség, de a filmben többször is elhangzik, hogy ez inkább függőséghez, mintsem gyógyuláshoz vezet.

Ez már a sokadik olyan francia film a szociális segítés témakörében, amely igencsak zavarba hozza a nézőt. Mert, ha jobban belegondolunk, akkor mindenkinek igaza van. Egy vérprofi ellátórendszer szív nélkül nem ér túl sokat, viszont a csupa szív segítő emberek pusztán jóindulatból kevés eredményt tudnak felmutatni. A film, minden romantikus felhangja ellenére, egyértelmű állásfoglalás amellett, hogy a hajléktalanság problémájának kezelésére komoly mentális és egyéb segítő programokra van szükség.