Miben segíthetnek a járványokról szóló, klasszikus irodalmi művek?

A járvány elleni védekezés újabb szakaszában az ember nem feltétlenül olyan olvasmányokat választ magának, amelyek a váratlanul elhatalmasodó, pusztító ragályról szólnak. Pedig e történetek segíthetnek perspektívába helyezni a félelmeit, s – azáltal, hogy szembesítik velük – oldhatják a szorongásait. Összeállításunkban felsorolunk néhány ide vágó, klasszikus művet, arra is kitérve, mit tanulhatunk belőlük.

„Az egész társaság szemmel láthatólag érezte, hogy az idegen jelmeze és viselkedése túl van az ötlet és az illendőség határain”, mutatja be a szerző. A házigazda megparancsolja, hogy tépjék le a jövevény álarcát, de mert senki sem meri megtenni, kivonja tőrét, és maga indul a hívatlan vendég felé, és...

Az írás nem más, mint a középkori európai irodalomban gyakran használt haláltánc-motívum XIX. századi feldolgozása, egy gótikus rémtörténet köntösébe, vagy – ha már maszkabálról van szó, fogalmazzunk inkább úgy: jelmezébe – öltöztetve.

Jack London: A skarlát

London 1912-ben megjelent, hat fejezetre bontott novellája 2073-ba visz: egy James Howard Smith nevű, valamikori klasszikafilológia professzor idézi fel benne a 2013-ban kitört skarlátjárvány pusztítását és következményeit. A San Francisco-i öbölben üldögélő hallgatóságát – unokáinak csoportját – azonban nem igazán köti le a mondandója, nem kis részben azért, mert bizonyos elemeivel egyszerűen nem tud mit kezdeni.

A leszármazottaknak semmiféle ismeretük nincs arról, mi az a pénz, képtelenek meghatározni a „skarlát” szó által jelzett színárnyalatot, vagy megkülönböztetni egymástól a különböző nagyságrendű számokat. Ehelyett inkább azzal szórakoztatják magukat, hogy kitördelik a homokból előkotort, emberi koponyák fogait, hogy később nyakláncot készíthessenek belőlük.

London érzékletesen tárja elénk a hanyatlás képeit, legemlékezetesebb felismerése azonban alighanem az, hogy e visszaesés a nyelv erodációjával, romlásával párhuzamosan következett be. „Miért nevezed a rákot felséges eledelnek? A rák az csak rák. Semmi más. (…) Nem ismerek senkit, aki ennyire furcsán beszélne a dolgokról!”, fakad ki az egyik gyerek az öregre.

A társadalom széthullásával előálló újbarbárság állapotát azóta számos alkotás bemutatta már (mozgóképes megjelenítései közül legtöbbeknek talán a Mad Max második része ugrik be elsőként), ami viszont a szöveges műveket illeti: Jack London nyelvvel, s nyelvhasználattal kapcsolatos felismerése Cormac McCarthy Az út című regényének megformálásában érhető tetten.

Albert Camus: A pestis

A francia szerző 1942-ben, a második világháború idején kezdte írni a művét, amely 47-ben jelent meg, s átütő sikert aratott. A kortárs kritika s befogadó közeg allegorikus műként kezelte A pestist, a náci megszállással, a fasizmus terjedésével azonosítva a betegséget. Ez azonban csak az egyik lehetséges olvasat, egyéb értelmezési lehetőségek is vannak – napjainkban például kézenfekvő, hogy akként kezeljük a lapjain elhatalmasodó járványt, ami: rendkívüli intézkedéseket követelő egészségügyi vészhelyzetként.

A regény így annak bemutatásával hat, hogy az északnyugat-algériai Orán lakói, s hivatalos szervei hogyan reagálnak a falaikon belül megjelenő ragályra. Érzékletesen mutatja be, melyik szereplő milyen magatartásformát – ha úgy tetszik, túlélési stratégiát – választ magának a baj idején. (A védekezés központi alakja, Bernard Rieux doktor például két dolgot gyűlöl, a halált és a gonoszt, és vallja, hogy a becsületesség is fegyver lehet a pestis elleni harcban.) Ezáltal kisebbfajta társadalmi tabló rajzolódik ki, másfelől a város és annak közössége eleven organizmusként jelenik meg a betegség kórokozójával szemben.

Noha nehezen felejthető képekkel ábrázolja a veszteséget, s a kiszolgáltatottság és beletörődés állapotát, A pestis végső soron a túlélés humanista szemléletű krónikája. Aligha véletlen, hogy a koronavírus-járvány kitörése óta ismét az eladási listák élére ugrott – Japánban például egymillió példányt adtak el belőle. Az eset rávilágít a klasszikus irodalom életképességére is, példázva, hogy az időtálló művek igenis képesek lelki muníciót adni a válságos hónapokban.

Cormac McCarthy: Az út

A kortárs amerikai próza egyik legnagyobb hatású mesterének 2006-ban megjelent regénye egy helyrehozhatatlan kataklizma után játszódik. A naptalan, szürke égből hamu szitál, s a sáros földön a túlélők vagy élelem és felhasználható holmik után kutatnak a jóléti társadalom roncsai között, vagy embertársaik elől bujkálnak, nehogy azok foglyul ejtsék és felfalják őket.

A két főszereplő – apa és fia – vándorol az úton, nyomorúságos holmijaikat egy visszapillantó tükörrel felszerelt, nagyáruházi bevásárlókocsiban tolva-vonszolva magukkal. A férfi revolverében két golyó maradt: maguknak tartogatja őket, a legrosszabb elkerülésére. Hiszen a romok nem adakozóak, az emberek veszélyesek, a természet elszenesedett – a szerző a minimalistára csupaszított nyelvezettel csak erősíti e benyomást.

Szövege kisebb tömbökből áll össze, melyek olykor csak távoli kapcsolatban állnak egymással, a töredezettség, s bizonytalanság érzetét keltve. Az egyértelmű tipográfiai megoldások hiánya miatt az olvasó néha azt sem tudja eldönteni, most éppen melyikük beszél – az apa, a fiú, vagy a narrátor? –, s melyikük gondolataiba nyerhetett bepillantást. Mintha nem csak a külvilág szenvedett volna helyrehozhatatlan károsodást, de a világ ábrázolásához használt írói eszköz, a nyelv is.

És mégis: a látszólagos eszköztelenség, s a vigasztalan, nyomasztó atmoszféra ellenére sem lehet nem észrevenni, hogy apa és fia (szenvedés)története komoly bibliai párhuzamokat mutat. Egy helyütt például felbukkan a gondolat: „Ha a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg”, és ahogy az Újszövetségben a Fiú az Atya által küldött áldozat az emberiség bűneiért, Az útban az apa vállalja az áldozatot az emberiség talán egyetlen megváltásra érdemes tagjáért, a fiúért.

És ha mindez nem volna elég megrázó, az olyan részek olvastán, mint „A tengerár pusztította iszappal elborított városok porrá égtek. Az orákulumok beszédes csontjai egy dolmenkövekkel telezsúfolt útkereszteződés földjében porladoznak. Mit fogsz mondani majd? Egy élő ember száját hagyták el ezek a szavak?”, az is nyilvánvalóvá válik, hogy a szöveget – már említett jellegzetességei mellett – a komor szabadversek iránti lírai ihletettség is formálta.

S hogy mit tanulhatunk e néhány, a teljesség igénye nélkül megemlített műből?

Nos, Az utolsó emberből talán azt, hogy nem sokkal a vég előtt se adjuk meg magunkat tétlenül az elkerülhetetlennek. Lionel Verney ugyanis a regény lezárásában – egy mellé szegődött kutya társaságában, málhájában Homérosz és Shakespeare műveivel – csónakba száll, és kifut a tengerre, hogy tanulmányozza a természetet, s felidézze a szívének kedves emlékeket.

A vörös halál álarca arra mutat rá, hogy fennhéjázás, s az élvezetek öncélú hajszolása senkitől sem tartja távol a betegséget; A skarlát arra, hogy az újonnan végbement társadalmi átrendeződés nem kíméli a korábbi berendezkedést, az akkor volt presztízsünket.

A pestis a tervezett cselekvés, az együttműködés és az „embernek maradni” fontosságát hangsúlyozza, olyan – kalauzként is használható – mondatokkal, mint „Egyvalamit tehetünk: ismerjük el, amit el kell ismernünk, űzzük el a haszontalan árnyakat, és hozzuk meg a megfelelő intézkedéseket. Aztán a pestis megáll (…). Ha nem, akkor legalább tudjuk, hogy mivel állunk szemben, hogy együtt tudunk-e élni vele, mert csak úgy tudjuk legyőzni”.

Az út kapcsán pedig álljon itt egy részlet az egyik, a moly.hu-n közzétett olvasói értékelésből: „Mindennapi luxusban élünk, több ruhám és könyvem, tárgyam van a kelleténél, turkálom az ételt, megáll a számban a falat, bámulom a villanykapcsolót, magamra húzom a takarót (...). Becsüljük meg, hogy így élhetünk”.