Helyzetjelentés a magyar világzenéről

A Fonó Budai Zeneház idén a hetedik helyre került a WOMEX hasonló kiadókat értékelő világranglistáján.

Közhely, hogy a magyar népzene (ahogy népművészetünk többi ága is) egyedülállónak számít az egész világon, ráadásul mostanra nálunk is beérett a „világzeneiesedés” hulláma, vagyis rengeteg, a tiszta forráson alapuló, de mindenféle más irányzattal ölelkező, teljesen egyedi hangzásvilágú muzsika születik itthon, számos tehetség tudja jó ízléssel kihasználni a Kárpát-medence kulturális olvasztótégely jellegét. Az talán kevesebbek számára nyilvánvaló, hogy zenei világhatalom is vagyunk – legalábbis erről tanúskodik, hogy a hazai népzene és világzene ügyét képviselő intézmény, a Fonó Budai Zeneház idén a hetedik helyre került a WOMEX (vagyis a World Music Expo, az ez évben a tervek szerint másodjára is hazánkba látogató, legrangosabb világzenei fesztivál) hasonló kiadókat értékelő világranglistáján (WOMEX Top 25 Labels). A kelet-közép-európai régióból egyedüliként, többnyire brit és német kiadók uralta mezőnyben.

A Fonó válogatáslemezzel ünnepel, Fonó folk and world music selection címen. Időről időre kiadnak efféle, műfaji seregszemlének vagy amolyan helyzetjelentésnek tekinthető válogatást. Az anyag szerkesztője és producere Horváth László, a Zeneház alapítója és vezetője. A 17 zenekar és előadó többségének lemezét, melyről az itt szereplő daluk származik, már volt alkalmam méltatni lapunkban, álljon így most itt csak a puszta fölsorolás: Lajkó&Volosi, Meybahar, Terra Profonda, Ötödik Évszak, Balogh Melinda, Parno Graszt, Besh o droM, Babra, Boban Markovic Orkestar, Cimbaliband és Danics Dóra, Csík János&Mezzo, Herczku Ági és a Banda, Muzsikás&Amadinda, Vaszi Levente, Rozsdamaró, Lakatos Róbert és a Rév, Paár Julcsi.

A hangzás korrekt, a szerkezet feszes. Mintha direkt házibuliba készült volna: három-négy pörgős dal után jön egy-egy lassabb szerzemény, de még az is bőven középtempó. A vége pedig szép fokozatosan cseng le a Rozsdamaró dudazenéjével, Lakatos Róbert komótosan kibomló legényesével, s búcsúzásként Paár Julcsi zenés népmese­hangjátékából (erőltetett meghatározás, de annál szebb, amit jelent) egy kis lírai részlet.

Lehetne persze nagyokat vitatkozni az albumok ismeretében, hogy miért pont ez a dal szerepel itt, miért nem amaz – de mivel összességében szép ívű a válogatás, kár lenne fanyalogni.

A Fonó az elmúlt években egyébként szívósan lépkedett egyre magasabbra a nemzetközi színtéren, rengeteg kiadványa szerepelt különböző toplistákon (a Lajkó Félix–Volosi-lemez például lengyel Fonogram-díjas lett), szóval a mostani helyezéssel hosszú munka gyümölcse érett be. Ezek az elismerések azt is jelentik, hogy a Fonó lemezeit nemzetközi rádióadók játsszák. Csúnyán mondva sikerült létrehozni egy bárhol a világon piacképes magyar kulturális terméket.

Elgondolkodtató: mintha külföldön jobban értékelnék a hagyományainkhoz kötődő magyar zenét, mint saját szülőhazánkban. És bár legyinthetünk erre a szokásos kultúrcsömörrel, hogy túl tehetséges nép vagyunk, több zenészünk van, mint hallgatónk (több írónk, mint olvasónk, és így tovább), felelőtlenség ezt ennyiben hagyni. Azt hiszem, vagyunk egy páran, akik ezen a ponton nem értik a hazai rádióadók gondolkodását: szellemileg ennyire restek, vagy félnek? Azt hiszik, elsöpri őket a népharag, ha egyszer középszerű konzervpop helyett olyan muzsikusok dalait játsszák, akik valódi zenét csinálnak?

Fonó folk and world music selec­tion 2020. Fonó Budai Zeneház, 2020, Budapest.