A tanítók szerint mindennap olvasni kell

A tárcaíró tudja, az irodalom arra való, hogy kiszakítson a hétköznapi élet sokszor lélekölő rutinjából.

Fotó: Bach Máté

A tárcaíró nagy örömmel figyeli, ahogy gyermekei házi feladatot írnak a kertben. Gyakorolnak. Az elsős vonaltól vonalig húz vonalat, ez nyilván a későbbi betűvetéshez gyakorló feladat, a másodikos meg összead és kivon, számolgat ügyesen, és egyik sem érzi az iskola utáni otthoni tanulást tehernek. A tárcaíró kedvenc otthoni gyakorlata az, amikor a nagyobbik gyermeke hangosan felolvas. Egyre ügyesebben megy az olvasás, sőt még a szövegértést ellenőrző kérdésekre is megfelelő válasz érkezik az esetek döntő többségében.

A tanító néni a szülői értekezleten hangsúlyozta, hogy mindennap kellene olvasniuk egy keveset a gyerekeknek, gyakorlás nélkül az olvasás ugyanis nem fog menni. Azt már a tárcaíró gondolta csak hozzá, hogy ha a napi olvasás rutinja beépül egy gyermek életmódjába, akkor később is igénye lesz rá. Ha ráérez az olvasás örömére. A tárcaírónak ekkor az jutott az eszébe, hogy minden felnőttnek is kellene olvasnia egy keveset, legalább elalvás előtt egy fél órát. Nem a közösségi médiában kiposztolt szövegekre gondolt ekkor a tárcaíró, hanem arra, hogy mindennap kellene olvasnia minden embernek egy kis szépirodalmat. Ha nehezen veszi rá magát az ember, hogy kikapcsolja a televíziót, lerakja a mobiltelefont, majd olvas egy fél órát naponta lefekvés előtt, akkor eleinte tekintheti házi feladatnak is. Hiszen mondta a tanító néni, mindennap kell olvasni egy keveset. Ez nem veszti érvényét akkor, amikor az ember már nagykorú lett.

Fotó: Bach Máté

Ha egész életében minden nap olvas az ember egy keveset, az nemcsak azt jelenti, hogy ő akkor egy olvasott ember, művelt, van miről beszélgetni, hanem ennél sokkal többet is. Először is nem lesz kicsinyes, morgó, zsörtölődő, mert aki ilyen, az általában szűkösnek érzi a világot, amiben él, nem lát tovább a szomszéd kertjénél. Az irodalom ugyanis arra való, hogy kiszakítson a hétköznapi élet sokszor lélekölő rutinjából. Aki olvas, az más történelmi korokba csöppen, más ember bőrébe bújik. Aki zsörtölődik és morog, az általában unja magát. Nem a hétköznapi élettel van a baja, az ugyanis, ha egy kicsinykét megváltozik, mindjárt nagyon hiányzik, hanem a monotonitással. Kizökkenhet persze az ember sokféleképpen a monoton hétköznapi életből, de ha napi rutinná válik az elalvás előtti olvasás, akkor el se jut oda az ember, hogy unatkozzon. Akkor ugyanis minden nap szárnyalhat egy kicsit a lélek, sokféle ruhát ölthet, temérdek kaland vagy érzés vár rá. Ha minden este olvas egy kicsit az ember, főleg ha egy nagyregénybe kezd bele, akkor még azt az érzést is megélheti, hogy nagyon várja az estét. Mert akkor újra van ideje egy kicsit olvasgatni.

Érdekes viszont, hogy mindenki beleesik életében legalább egyszer abba a hibába, hogy nem bírja letenni a könyvet. Elolvassa reggelig, még akkor is, ha csak éppen egy hunyásnyi idő marad aludni. Aztán persze hamar rájön, hogy ez hiba volt, mert vége van a jó kis könyvnek, ami pedig másnap is milyen nagy élmény lett volna. Ekkor keres az ember egy új regényt, és megfogadja, hogy beosztja szépen. Ahogy gyermekkorában is: minden napra csak egy mese.