Gesztenyeszedés az őszi színekben pompázó erdőben

A tárcaíró nem szereti az őszt, bár tudja, hogy az elmúlás után mindig jön az újjászületés.

A gesztenyeszedés és a színes falevelek gyűjtögetése igazi öröm a gyerekeknek Fotó: Family Veldman Forrás: 123RF

A tárcaíró bár nem szereti a zuhogó esőt és a hideget, mégis megörült az ősznek. A lányai ugyanis gesztenyét szedtek a minap. Temérdek gesztenyét. A tárcaíró csak állt némán, és nézte azt a felszabadult örömöt, ami a lányai arcán tündökölt gesztenyeszedés közben. És belefeledkezett a látványba, miközben azon gondolkodott, miféle ősi erők és energiák vezetik a lányokat, amikor gyűjtögetnek. A gyűjtögetés ugyanis a női princípiumhoz tartozik. Egy ideig nem volt más a gesztenyeligetben, csak a tárcaíró lányai. Egészen addig, amíg rohanva meg nem jelent egy kislány, aki szintén nagy örömmel kezdett bele a gesztenyék gyűjtögetésébe. Szedte ő is rendületlenül a földre hullott őszi gesztenyét, de csak addig tehette, amíg meg nem jelent az anyja. Mobiltelefonnal a kezében érkezett, le se rakta, úgy szólt rá a kislányra.

– Gyere el onnan, még a fejedre esik egy gesztenye – mondta, majd folytatta a telefonálást. A kislány szomorúan elkullogott. A tárcaíró pedig elbizonytalanodott. Persze nem azért, mert kezdte azt gondolni, hogy mekkora veszélynek teszi ki a gyermekeit gesztenyeszedés közben, hanem azért, mert egyszerűen nem tudta, mit gondoljon. A tárcaíró ugyanis nem szeretett rosszat gondolni más emberekről, de ezt a szituációt nem nagyon értette.

– Apa, ugye csinálunk majd gesztenyelovat, gesztenyekutyát, gesztenyeapukát és -anyukát, gesztenyegyerekeket, akik gesztenyeasztalnál ülnek a gesztenyeszékeken? – kérdezte a legnagyobb lánya.

– Igen – válaszolta a tárcaíró –, teremtünk egy gesztenyevilágot.

A gesztenyeszedés és a színes falevelek gyűjtögetése igazi öröm a gyerekeknek
Fotó: 123RF

Faleveleket is gyűjtögettek a tárcaíró gyermekei. Temérdek falevelet. Szépek az ősz színei, gondolta ekkor a tárcaíró. Pedig a tárcaíró nem igazán szereti az őszt. Hallgatja, persze, hallgatja a „fák lehulló levelének lágy neszét”, de mégsem szereti azt az évszakot, amely az elmúlásról szól. Tudja, persze, a tárcaíró, hogy ez az élet rendje, hogy az elmúlás után jön majd, mindig jön az újjászületés. Mégis, amióta gyermekei vannak, valahogy nem gondolkodik azon, hogy bármi is elmúlhat. Akinek ugyanis gyermekei vannak, a létezés örökkévalóságát éli meg. Csak néha jön az ősz, „itt van újra”.

Miközben elmélázott a tárcaíró, a gyermekei elkezdtek cigánykerekezni. És a középső nem bírta abbahagyni. Hányta a cigánykerekeket, a tárcaíró már-már azt gondolta, hogy ez mindörökké így lesz. A nézőpont, gondolta ekkor a tárcaíró, aki cigánykerekezik, annak a világ a feje tetejére áll. És milyen jó gyerekként váltogatni a nézőpontokat. Ami fent van, az lent lesz, ami lent volt, az a feje tetejére áll. A falevél is lehullik, ahogy a gesztenye, majd tápanyag lesz belőle, és jön újra tavasszal a rügyfakadás. Mert a gesztenyevilág ilyen. Nem veszélyes hely. Csak mi, felnőttek tesszük azzá. A veszély, gondolta a tárcaíró, nem az, hogy a gyermek fejére esik egy gesztenye, hanem az, hogyha felnőttként sétálunk az őszi színekben pompázó gesztenyeligetben, elfeledkezünk arról, milyen boldogság fölvenni a földről egy szép falevelet vagy egy fényes gesztenyét.

És ha erről megfeledkezünk, akkor az ősz tényleg csak az elmúlásról szól majd.