Minden forgatókönyvnek megvan a maga sorsa

Pozsgai Zsolt író-rendező Haliuka/Dead Wind című forgatókönyve első díjat nyert egy Las Vegas-i online rendezésű filmfesztiválon. Az alkotóval beszélgettünk, aki többek között megállapította: a Nemzeti Filmintézet nyitottabb, befogadóbb, humánusabb elődjénél, a Filmalapnál.

– Vélhetően azért nem hallottunk sokat a PixelsGARAGE Online Script and Film Festival-ról, mivel meglehetősen új. Ön, hogy akadt rá?

– Egy kanadai nemzetközi fesztiváloztató cég, a Filmfreeway nevezi szemlékre a filmjeimet, forgatókönyveimet, meglehetős sikerrel. Ebben a hónapban csak a TO BE, OR...? című Kozmi Kerekes Andrással közös filmünket hat fesztivál válogatta be a programba az ő közvetítésükkel. Ebből kettőt meg is nyertünk. A film a Negyedik Nemzeti Sírásóversenyről szól. Ők ajánlják a fesztiválokat, és én hozzájárulok a nevezéshez. Ezt a Las Vegas központú PixelsGARAGE online fesztivált is ők ajánlották.

– A szervezők követik a kor szavát, amennyiben online zajlik a megmérettetés. Netán a világjárvány inspirálta a formát, vagy egyszerűen lépést tartanak a korszellemmel?

– Valóban, a fesztiválok többsége áttért az online formára, ebben az esetben is így történt. Ez a forgatókönyvem egyébként már több nemzetközi fesztiválon bekerült a döntőbe, legutóbb a monacóin nyert első díjat. Oda még februárban el tudtam menni, és átvenni az oklevelet és a trófeát. Most a szervezők írták, szerették volna eredetileg, ha kijutok Las Vegasba, de ez lehetetlen.

Fotó: Magyar Írószövetség

– A forgatókönyv – Haliuka/Dead Wind –, amellyel nyert PixelsGARAGE fesztiválon, új alkotás?

– Két éve írtam, magyar–mongol koprodukciós film alapjaként. Egy magyar üzletasszonyról szól, aki elveszti lányát, és annak nevelőapját, második férjét egy síbalesetben. Mielőtt összeomlana, eszébe jut, hogy régóta fizet havonta egy összeget a szeretetszolgálaton keresztül egy mongol, otthonban élő árva kislány javára. Kétségbeesésében elindul megkeresni az azóta már felnőtt lányt, mint „saját gyermekét” az elveszített helyett. Elindul körömcipőben Mongóliába, ahol egy tökéletesen más világ várja, mint amit elképzelt.

– Mit lehet tudni a nevezők, résztvevők számáról?

– A szervezők szerint másfél ezer volt csak a nevezett forgatókönyvek száma, a többi kategóriáról nem tudok. De előzetesen írtak a műről szakvéleményt – ez ritkaság – és már abban is rendkívül hízelgő volt a vélemény.

– Milyen értékkel bír az elismerés? Egy újabb trófea, amelyet kitehet a többi közé? Netán minden elismerés

másként fontos az életében?

– Az igazi öröm és érték, hogy olyan művet sikerül írnom, amely nemzetektől függetlenül megtalálja a befogadót. Hiszen ez a könyv nyert már Indiában, Afrikában, Monte Carlóban, ez a második díj az Egyesült Államokban. Tehát olyan örök emberi dilemma áll a középpontjában, mely érvényes és általános.

– Tervezi a nyertes könyv megfilmesítését?

– Ha a karantén nincs, a monacói fesztivál után személyesen tárgyalnom kellett volna monacói producerekkel. De nem tudtam elmenni. Ahogy a fesztiválokra sem, ahol ha nyert, normális helyzetben ott kell lenni és menedzselni a megvalósítást. A mongol filmalapot is érdekli a történet, oda tavasszal kellett volna utaznom, de nem lehetett.

A Nemzeti Filmalap annak idején írt egy olyan véleményt, ami alapján minden normális rendező elkezdte volna a forgatást, majd a vélemény végére odaírták: nem támogatják a forgatókönyv fejlesztését. Úgy látom, az utód, a Nemzeti Filmintézet nyitottabb, befogadóbb, humánusabb ebből a szempontból.

Úgy tűnik, a külföldi megvalósítás most közelebb van, de én magyar és mongol színészekkel, filmesekkel szeretném leforgatni. Minden forgatókönyvnek megvan a maga sorsa. Ebben bízom.