– Ön színésznő. Mikor kezdték el érdekelni a bábok?
– Színésznőként léptem Miskolcon a pályára, de tanulmányaimat bábosként kezdtem. Pedig akkoriban egyáltalán nem szándékoztam megismerkedni a műfajjal. Mondhatni, látszólag odasodort a szél. A Kolibri Színházban első mestereim, Szívós Kari és Török Ági finom érzékenységgel vezettek be a bábozás világába, úgyhogy a stúdió elvégzése után a színművészeti bábos osztályába felvételiztem. Az egyetemen aztán egészen magával ragadott a bábok misztériuma. Az osztállyal nagyon sokat utaztunk, külföldi fesztiválokon megismerhettük különböző nemzetek legnagyobb bábosait. Nagyon jó tanárok kezébe kerültem, és igazán megtisztelő számomra, hogy közülük többen azóta is a mestereim maradtak. Meczner János, Csizmadia Tibor, Nánay István és Lénárt András a mai napig figyelemmel kísérik a munkámat. Nagyon fontos számomra a véleményük, a tanácsaik. A diplomát megszerezve a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződtem, s hat évig voltam a társulat színésze. Ott derült ki számomra, hogy az inasévek alatt bennem elvetett „bábosmagok” kicsíráztak és szárba szökkentek. Nagyon hiányzott valami. 2009 augusztusában bemutattam A halhatatlanság országa címmel első önálló bábos mesémet.
– Szóval kipróbálta magát egyedül. Jobb volt?
– Érdekelt a szólójáték s az, hogy miként születik egy előadás, ahol a darab megválasztásától és annak dramatizálásától kezdve a rendezői koncepció megálmodásáig s a színészi játékig mindent magam csinálok. Nem tudom, honnan vettem hozzá a bátorságot, de a vállalkozás sikerült. A darab fogadtatása minden várakozásomat felülmúlta. Évről évre újabb szólójátékot mutattam be és jártam velük az országot. 2014-ben válaszút elé értem. Akkoriban ismertem meg későbbi férjemet, a Zsámbékhoz kötődő Keresztes Nagy Árpádot, s nem volt többé kérdés – odahagytam Miskolcot, s az immár kéttagú vándorszínházunknak szenteltem minden időmet.
– Férjével közösen dolgoznak a bábszínházban. Hogy alakult ez ki, hogyan működik?
– Árpáddal színpadon láttuk egymást először. Ő kobzos énekmondóként lépett föl, én pedig A halhatatlanság országa című előadásomat játszottam. Már az első pillanatban észrevettük, hogy mennyire azonosan gondolkodtunk hagyományaink továbbéltetéséről, s a színpadi jelenlétünk is mennyire hasonlított egymáshoz. Hosszú évekig minduntalan összesodort bennünket a sors. Gyanakodni kezdtünk, hogy talán dolgunk van egymással, ezért végre közös munkába fogtunk, s azonnal szerelembe is estünk. Úgy érzem, a bábszínház Árpáddal teljesedett ki igazán. Megfűszerezte az előadásokat a megvalósításról való közös gondolkodás, az élő népzenei kíséret, a bábok mozdulatainak effektezése s annak a lehetősége, hogy a két szereplő: férfi és nő kicsit évődhet egymással játék közben.