időjárás 10°C Amália 2022. október 7.
logo

Fabók Mariann gyönyörűséges mestersége

Bényei Adrienn
2021.02.04. 06:11
Fabók Mariann gyönyörűséges mestersége

Fabók Mancsi neve – becenevét még gyerekkorában kapta – egyet jelent a bábokkal, saját bábszínházával. Sziporkázó megoldásokkal teli előadásmódja mosolyt csal mindenki arcára. Honlapján azt nyilatkozza, hogy színészi tanulmányai során véletlenszerűen talált rá a bábozásra, és ez a találkozás olyan intenzíven érintette, hogy a mai napig szívügye maradt. A Sinkovits Imre Színházművészeti Intézet új tanárával hivatásáról, bábművészetéről és a tanításról beszélgettünk.

– Ön színésznő. Mikor kezdték el érdekelni a bábok?

– Színésznőként léptem Miskolcon a pályára, de tanulmányaimat bábosként kezdtem. Pedig akkoriban egyáltalán nem szándékoztam megismerkedni a műfajjal. Mondhatni, látszólag odasodort a szél. A Kolibri Színházban első mestereim, Szívós Kari és Török Ági finom érzékenységgel vezettek be a bábozás világába, úgyhogy a stúdió elvégzése után a színművészeti bábos osztályába felvételiztem. Az egyetemen aztán egészen magával ragadott a bábok misztériuma. Az osztállyal nagyon sokat utaztunk, külföldi fesztiválokon megismerhettük különböző nemzetek legnagyobb bábosait. Nagyon jó tanárok kezébe kerültem, és igazán megtisztelő számomra, hogy közülük többen azóta is a mestereim maradtak. Meczner János, Csizmadia Tibor, Nánay István és Lénárt András a mai napig figyelemmel kísérik a munkámat. Nagyon fontos számomra a véleményük, a tanácsaik. A diplomát megszerezve a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződtem, s hat évig voltam a társulat színésze. Ott derült ki számomra, hogy az inasévek alatt bennem elvetett „bábosmagok” kicsíráztak és szárba szökkentek. Nagyon hiány­zott valami. 2009 augusztusában bemutattam A halhatatlanság országa címmel első önálló bábos mesémet.

– Szóval kipróbálta magát egyedül. Jobb volt?

– Érdekelt a szólójáték s az, hogy miként születik egy előadás, ahol a darab megválasztásától és annak dramatizálásától kezdve a rendezői koncepció megálmodásáig s a színészi játékig mindent magam csinálok. Nem tudom, honnan vettem hozzá a bátorságot, de a vállalkozás sikerült. A darab fogadtatása minden várakozásomat felülmúlta. Évről évre újabb szólójátékot mutattam be és jártam velük az országot. 2014-ben válaszút elé értem. Akkoriban ismertem meg későbbi férjemet, a Zsámbékhoz kötődő Keresztes Nagy Árpádot, s nem volt többé kérdés – odahagytam Miskolcot, s az immár kéttagú vándorszínházunknak szenteltem minden időmet.

– Férjével közösen dolgoznak a bábszínházban. Hogy alakult ez ki, hogyan működik?

– Árpáddal színpadon láttuk egymást először. Ő kobzos énekmondóként lépett föl, én pedig A halhatatlanság országa című előadásomat játszottam. Már az első pillanatban észrevettük, hogy mennyire azonosan gondolkodtunk hagyományaink továbbéltetéséről, s a színpadi jelenlétünk is mennyire hasonlított egymáshoz. Hosszú évekig minduntalan összesodort bennünket a sors. Gyanakodni kezdtünk, hogy talán dolgunk van egymással, ezért végre közös munkába fogtunk, s azonnal szerelembe is estünk. Úgy érzem, a bábszínház Árpáddal teljesedett ki igazán. Megfűszerezte az előadásokat a megvalósításról való közös gondolkodás, az élő népzenei kíséret, a bábok mozdulatainak effektezése s annak a lehetősége, hogy a két szereplő: férfi és nő kicsit évődhet egymással játék közben.

Fabók Mancsi Bábszínházának előadásait sokan a szívükbe zárták
Fotó: Bach Máté

– Mit takar a Fabók Mancsi Bábszínháza? Mitől különleges ez a bábszínház?

– Hála istennek, sokan a szívükbe zárják előadásainkat. A szakma és a közönség részéről is szerető megbecsülést tudhatunk magunkénak. Előadásaink forrásanyagai általában népmeséink, gyűjtéses énekeink, esetleg balladáink, s persze van úgy is, hogy megírt műhöz nyúlunk. Minden esetben igyekszünk a régiségben gyökerező hagyományunkat életben tartani, és a saját szűrőnkön áteresztve a mai kor emberének maradéktalanul befogadhatóvá tenni azokat. Az előadásokat Árpád kíséri népi hangszerekkel. Én pedig, a jelenetből ki-be ugráló játékmester, olykor bábot/bábokat ragadok, s az általam mozgatott figurákkal lépek kapcsolatba. Van úgy, hogy egyszerre négy szereplőt jelenítek meg. Az effajta játékot nemigen műveli más az országban. És talán erősen jellemző ránk az is, hogy közönségünket „nem hagyjuk szó nélkül”. Ki-kiszólunk hozzájuk, reagálunk egy-egy helyzetre, s szép lassan becsalogatjuk őket a színházunk világába. De kicsit zavarban vagyok, nem szeretem magunkat bemutatni, értékelni, mert azt hiszem, hogy a művésznek elsősorban az alkotásain keresztül kell megnyilvánulnia.

– Előadásai többnyire a magyar népmesekincsből merítenek, népviseletben, tájszólással adja elő azokat. Van kötődése a népi kultúrához?

– Budapesten születtem, a szavaim ízessége nem autentikus, de örvendek, hogy a közönség minduntalan „megtéved”. Egyszer Kézdivásárhelyre vittem A székely menyecske meg az ördög című mesémet. Előadás után, amikor pakoltam a díszleteket, ezt hallottam: „Hát most nézzük a rendszámodat! Te nem is közülünk való vagy?!” Ennél nagyobb elismerés nem érhetett.

– Milyen korosztálynak szólnak az előadások? Van, amikor csak felnőttdarabokat játszanak?

– Előadásainkat általában ötéves kortól mindenkinek ajánljuk. Arra törekszünk, hogy kisebbecske gyermek, nagyobb testvér, szülő, nagyszülő egy­aránt találjon magának valamit a játékban. Szerintünk fontos, hogy a család együtt jusson élményhez. A Két ember balladája című népballadás estünk, Azért a kis bolondságért… című pajzán gyűjtésekből, szerelmi kiokosítókból összeállított előadásunk, és legutóbb Mikszáth novellája nyomán bemutatott A fekete kakas című egészen finomra hangolt bábjátékunk viszont csak felnőtteknek szól.

Fabók Mariann úgy érzi, pusztán a nehéz helyzet miatt nem szabad megfutamodni
Fotó: Bach Máté

– A Fekete kakas bemutatója a Nemzeti Színházban volt, ha jól tudom.

– Igen, s a színház a műsorára is tűzte az előadást. Jelentős dolognak érzem ezt, hiszen így a felnőttszínházba járó réteg is találkozhat a bábjáték műfajával. Megtisztelő, hogy maga Vidnyánszky Attila is nagyra értékeli az előadást. Egészen zavarba jöttem, amikor ezt mondta: „Az előadás színházilag megkérdőjelezhetetlen.” Nagy áldásnak tartom, hogy nyáron együtt dolgozhattunk, s láthattam munka közben. A színháza korábban is lenyűgözött, de most világossá vált: egy újabb mesteremet tisztelhetem benne.

– Miért fogadta el a felkérést a Sinkovits Imre Színházművészeti Intézetben? Mi lesz a munkája?

– Tanárként sosem akartam kipróbálni magam, sőt több ízben elfutottam a lehetőség elől. Régi osztályfőnököm, Meczner János tanár úr már évek óta hívott az egyetemre. Akkoriban nem éreztem úgy, hogy van már mit a fiatalok elé tárnom a tarisznyámból. De az előző szemeszterben olyan szép és különleges dolgok történtek, hogy mégis igent mondtam neki a tanári felkérésre. Még korábban egy bábrendező szakos hallgató, Hanna, a mentorának választott, s végigkísérte A fekete kakas próbaidőszakát. Az ő közvetítésével aztán az egész bábosztály, régi tanáraimmal együtt, testületileg megjelent A fekete kakas egyik zsámbéki előadásán. A meglepetéstől elállt a lélegzetem. Amikor Meczner tanár úr később megkeresett a felkéréssel, elmondta, hogy a diákoknak a következő félévben egy önálló, egyszemélyes bábelőadás létrehozása lesz a feladata, nekem ezt a munkát kellene előkészítenem. Tolmácsolta, hogy a diákok is kíváncsiak rám, és kifejezetten örülnének a kurzusnak. Erre már nem lehetett nemet mondani. A fiatalok nyitottsága végtelenül megtisztelt. Elvállaltam, de a kurzus a járványhelyzet miatt elmaradt. Megbeszéltük, hogy ebben a szemeszterben pótoljuk. Majd Vidnyánszky Attila is megkeresett, és felkért, hogy továbbra is tanítsak az egyetemen. Azt mondta, szeretné, ha mindazt, amit tudok, továbbadnám. Így, egyszerre bírva mind Meczner János, mind pedig az ő bizalmát, végül elvállaltam a feladatot, és maradtam az egyetem művész tanára.

– Tehát végül egy újabb hivatást talált a tanításban?

– Sokszor azon töprengek, hogy milyen bolond is vagyok, hiszen oly sokszor megfutamodtam már, s éppen ezekben a háborús időkben mondok igeneket… De mostanra tisztán látom, hogy az eddigi életem során mindig dolgom volt azokkal a helyzetekkel, amiket ugyan nem kerestem, de mégis minduntalan szembejöttek velem. Bízom benne, hogy talán a tanítással is így lesz. Nemsokára a negyvenedik évemet töltöm, a szóló bábjátékosi megnyilvánulásban régóta elmélyültem, s remélem, van már mit továbbadnom. És bizony eszembe jutnak azok a fiatalok, akik jelen pillanatban is készülnek a felvételire, mert az az álmuk, hogy a mi gyönyörűséges mesterségünket tanulják, diplomát szerezzenek és a jövő bábművészei legyenek. Úgy érzem, pusztán a nehéz helyzet miatt nem szabad megfutamodni. Tanárokra nagy szükség van. Hol is lennék, ha annak idején bizonyos élethelyzeteimben nem állnak ott segítő mestereim. Az SZFE körüli ügyek elmérgesedése egyébként mélyen elszomorít, és remélem, hogy mindenkinek megnyugtatóan fognak rendeződni az események. Igyekszem energiáimat az alkotás felé irányítani. Egy ideje megtanultam, hogy csak olyan ügyben nyilatkozzak, amivel kapcsolatban személyes tapasztalat útján van véleményem.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=UL98qdAs3bg[/embed]

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.