Az erkölcsi kérdések helyreállítására tett lengyel kísérlet

A lengyel–magyar barátság évfordulója kapcsán érdemes megidéznünk Krzysztof Kieslowski 1987–88-ban bemutatott tízrészes tévéfilmsorozatát, amelynek címe: Tízparancsolat. Mindenki számára jól érthető és értelmezhető filmekről van szó, a létrejöttük mögött az is munkált, hogy a sok évtizedes kommunista diktatúra erkölcsi és lelki rombolását helyre kellett állítani.

A hatodik parancsolat a szerelem szentségét járja körül. Ez az a parancsolat, amelyről talán a legtöbben gondolkodnak ma is. A lengyel filmrendező két főszereplőt teremt filmjében. Az egyik egy kamaszfiú, akinél még szép egységben van a szerelem és a szenvedély kettőse, a másik pedig egy kiégett középkorú nő, aki bár él a szenvedélyének, de már fogalma sincsen arról, mi a szerelem, mi az, ha valaki szeret egy másik embert.

Az ötödik és a hatodik parancsolat népszerűségére az is bizonyíték volt a 80-as években, hogy mindkettő televíziós feldolgozásából egy hosszabb, moziban vetített verzió is készült.

A hetedik parancsolat a tulajdon szentségét járja körül, talán a legkönnyebben feldolgozható egy filmben, hiszen temérdek történet szól erről. Kieslowski a birtoklás kísértésének kérdéskörét a legfájdalmasabb témák egyikeként dolgozza fel, vagyis arról gondolkodik, hogyha megszületik egy kisgyermek, akkor az kié.

Az anyáé, aki megszüli vagy azé, aki felneveli. Egyáltalán kell-e, lehet-e, szabad-e egy gyermekre úgy gondolni, hogy az bárkié is lenne.

A nyolcadik parancsolat az igazság szentségét járja körül egy etikát tanító professzornőnek azzal kell szembesülnie, miért tagadta meg a segítséget a második világháború idején.

A kilencedik parancsolat a megelégedés szentségéről szól úgy, hogy a féltékenység érzését mutatja be és a hűtlenség problémakörét járja körül.

A tizedik parancsolat is az elégedettség szentségéről szól, csak éppen egy örökség kapcsán a tulajdon kérdéskörét vizsgálja.

Kieslowski tíz részből álló, Tízparancsolat című sorozatának nem az a célja, hogy ítélkezzünk a szereplők felett. Sokkal inkább azonosulunk velük, még akkor is, ha temérdek alkalommal a szereplők iránt eleinte ellenszenvet érzünk. A lengyel filmrendező legendás sorozata a rendszerváltás idején megtette a hatását, de érdemes újranézni a részeket harminchárom év távlatából is, mert döbbenten tapasztalja az ember:

pontosan ugyanannyira időszerű és húsba vágó erkölcsi kérdésekkel szembesülhetünk, mint akkor.