covid filmkritika Tim Story Tom és Jerry

Tom és Jerry érzékenyítve, avagy 101 perc az életemből

Amennyiben a karantén utáni első moziélmény meghatározza az életem hátralevő részében még rám váró mozizásokat, akkor azt hiszem, nagy bajok vannak, és jobb, ha vagy meghalok, vagy nagy ívben kerülöm a továbbiakban a mozikat. A cikk végén olvasható leírásból a címen és az „amerikai” jelzőn kívül sem a kalandfilm, sem a vígjáték nem igaz ugyanis. Sőt.

Nagy Koppány Zsolt

2021. 05. 24. 10:25

Napok, hetek óta esik az eső, az ember kínjában már azt sem tudja, mi legyen, így szinte ujjongva fedezi fel, hogy Tom és Jerry animációs film fut a mozikban, juhé, rikkantja az ember, micsoda jó program ez a gyerekeknek, ami Tom és Jerry, az rossz nem lehet, mennyit kacagtunk már rajta, így gondolja nagy naivan. Működni kezdenek hát a régi mozis reflexek, és kiegészülnek újakkal: bemutatjuk a védettségi igazolványt, a teremben meg már a maszkot is le lehet venni, és beszívni a mozik savanykás szagát, meg az előző garnitúra mozizó honpolgár vírusmaradékát.

Feleségem és lányom jó érzékkel nem jött velünk, így a fiammal ketten élvezzük végig a 101 percnyi kaland… rémes bárgyúságot. Az ember azt hinné, hogy ha valaki olyan filmet animál, amelyet kisgyerekeknek szán, az tisztában van vele, hogy ezeket a bizonyos kisgyerekeket úgynevezett szülők viszik el a moziba – és hát ugye egy ravasz filmes, rajzfilmes, „kreatív” ilyenkor gondol arra, hogy ezek a bizonyos szülők nem vágynak sem ostoba, bárgyú szívmelengetésre, sem píszítől csöpögő képi és történetvilágra, hanem esetleg ők is szórakoznának, hogy ne a telefonjukat kelljen matatniuk 101, embert próbáló percig. Bizony, 101 perc az életemből! (Faludy morgolódott így, midőn hosszú filozófiai traktátusokat olvasott.) Meg hát ugye Tom és Jerry, azt nem lehet elrontani: a macska üldözi az egeret, aki mindig megmenekül, és kibabrál vele.

Nos, ehhez képest kapunk egy képi (már ami a rajzfilmkaraktereket illeti) világában tökéletes, zeneileg elviselhető, történet szempontjából viszont katasztrofális katyvaszt, amiről ordít, hogy unatkozó forgatókönyvírók az orrukat (kokainnal) piszkálva eszkábálták össze félig lehunyt szemmel, hányva saját maguktól, a munkájuktól és a világtól is. A vak zongorista Tom és a lakást kereső (!) Jerry New Yorkban találkoznak, véletlenül belefutnak egy pisze cukilányba, egy olyan igazi kis talpraesett csajba, aki egy nagy álomesküvőre készülő hotelban ellopja valaki önéletrajzát, és elszegődik az esküvő idejére kisegítő személyzetnek. A film végére (igen, csak azért is spoilerezek, hogy akinek kedves az idegrendszere, ne nézze meg), sőt már a közepére természetesen ő lesz a kisfőnök, hiszen ugye a „bármi lehetsz, csak akarni kell” mantrát nem lehet elégszer elmondani, de sajnos a macska és az egér is ugyanebben a szállodában hajkurássza egymást, és ezzel megannyi kalamajkát okoz, még az indiai menyasszony és az amerikai infantilis pasas esküvője is veszélybe kerül egy adott pillanatban (pedig elefántháton való vonulás és katonai drón is van benne… Komolyan, ki kapott ezért pénzt?!), de aztán szerencsére győzedelmeskedik a szerelem vagy valami ilyesmi, kiderül az igazság, és mi kapunk egy Barbie-esküvőt, amiben fel-alá rohangál Tom és Jerry, és ütik egymást, ahol érik.

A legkisebb mértékben sem törekedtek ezek a bizonyos forgatókönyv-gányoló kisiparosok, hogy valami kreatív ötletet elhelyezzenek (na jó, egy azért van benne: amikor a sintértelepen a különböző ketrecekbe zárt kutyák között Snoopyban – mert hemzseg itt minden valaha létezett rajzfilmkarakter – felismerjük Hannibal Lectert a csinos szájmaszkjáról és a modoráról), hogy megpróbálják a történet kontinuitásában, időkezelésében tátongó logikai hibákat valahogy helyrehozni – egy részletre viszont kínosan ügyeltek: hogy nagyon píszí legyen a cucc. Itt kérem, minden pár vegyes, mindenki érdemel egy második esélyt, de egy elsőt is, mert nem a papír a fontos ám, hanem a tehetség, és persze nem maradhat el a rafinált érzékenyítés sem, például amikor a főhőslány így fogadkozik Jerryvel kapcsolatban: „Elkapom a csávót! Vagy csajt. Nem tudjuk, hogy hím-e vagy nőstény… nincsenek előítéleteim: lehet, hogy ő sem tudja.” (Vagy amikor az apósjelölt olyan viccesen morcos arccal megszidja az amerikai vőlegényt, amiért a saját esküvőjén nincsen rajta turbán. Hallatlan, tényleg.) Azonmód érzékennyé is váltam: félig megírtam ezt a cikket, mert elég volt a másik szemem negyedével a nemlétező sztorira figyelnem.

A legszomorúbb azonban az volt, hogy milyen visítva élvezett körülöttem az összes felnőtt: komolyan mondom, a gyerekekben több méltóság és távolságtartás volt ezzel a nyálas borzalommal szemben, mint szülő 1-ben és szülő 2-ben. Na, mondtam magamban kifelé jövet, ha ilyen a mozivilág posztkovidilag, akkor jó lesz nekünk otthon a nem píszí Waczak szálló, amíg be nem kell szolgáltatni a DVD-t valami érzékenyítő központba.