Éppen egy hadbíróság elé állított dinnye végítéletekor érkeztünk a helyszínre, amely után az I. világháborúban ténylegesen használt huszárszablyák kerültek elő; ezekkel kezdődött meg a délutáni vívóedzés. Azáltal, hogy szinte részeseivé válnak az eseményeknek, minden bizonnyal hatékonyabban megértik és meg is szeretik a történelmet a fiatalok. Ahogy előadásai alkalmával, Hidán Csaba a Nemzeti Művelődési Intézet támogatásával megvalósult, egyhetes tábor során is erre törekedett.
A napi négy edzés – amely szablyavívásból, íjászatból, botvívásból, légpuskalövésből, esetenként fokos- és lándzsavívásból állt –, valamint a hadtörténeti vonatkozású taktikai játékok mellett, a nap folyamán háromszor gyűltek össze a gyerekek a jurtában, ahol körbeülve, alkalmanként három történet közül választhattak. Ilyen módon minden nap kilenc interaktív kiselőadás által nyerhettek betekintést a magyar hadtörténet kevésbé ismert részleteibe, megismerkedhettek magyar népszokásokkal, mitológiával, de hallhattak régi erdélyi történeteket is. Ottlétünk ideje alatt, egy ízben Maderspach Viktorról esett szó, aki az erdélyi román betörés alkalmával az egyik legjobb kommandósként vezetett sikeres gerillaakciókat. Olyan történetek ezek, amelyek nagy része hiányzik az iskolai tananyagból.
Az edzések a Hidán Csaba által alapított és vezetett Aranyszablya Történelmi Vívóiskola rendszere szerint zajlottak. A bemelegítés ujjhegytől ujjhegyig tart, az íjászat során pedig a keleti módszert tanulják, ahogyan őseink használták az íjat. – A nyílvesszőt mindig párhuzamosan helyezték fel, majd hüvelykujjra támasztották; soha nem dugták keresztbe az íjon – tudtuk meg a táborvezetőtől, aki azt is elárulta, hogy a honfoglaló magyarok a tegezt nem a hátukon, hanem mindig az oldalukra erősítve viselték.
– Mindig a magyar történelemből vesszük a példákat; ha íjászatról van szó, akkor nem Robin Hoodról beszélünk – szögezi le. Azt is fontosnak tartja továbbá, hogy az anyanyelvet is megfelelően használják. Mi is tanúi voltunk, mikor az íjászkodás szót kijavította. Mint mondja, ilyen kifejezés nem létezik, ahogyan a magyarkodás sem.
Amellett, hogy készség szintjén rögzülnek olyan praktikus ismeretek, amelyet később egy esetleges katonai szolgálat vagy rendészeti képzés alatt hasznosíthatnak; a természetben való tartózkodáshoz is hasznos ötleteket kapnak; megtanulják, hogyan kell tüzet rakni, kifenni egy kést, meghegyezni egy botot – fejti ki Hidán Csaba, aki szerint a legfontosabb mégis az, hogy tapasztalattá válik bennük a bajtársiasság érzése, a többiek elfogadása, a fegyelem és a tisztelet.
Szóba került az is, hogy a rendszeres visszajárókon meglátszik az otthoni oktatás következtében jelentkező fizikai állapotromlás. – Ezek a gyerekek tulajdonképpen a kivételek, de még rajtuk is látom a változást, azonban az egyetemi diákjaim annak következtében, hogy az egész napot a számítógép előtt töltik másfél éve, siralmas fizikai állapotban vannak – mondja, majd azt is hozzáteszi, hogy a tudásátadás a történelem folyamán mindig csoportosan történt. Az ókori görögöknél vagy a Távol-Keleten egy-egy mester köré gyűltek a diákok és közösen beszélgettek; a középkori kollégiumokban, az angolszász campusokon is ez volt a gyakorlat, ma azonban az emberi élő közösségeket felváltja az elszigetelődés.
Egy Hidán Csabával készült korábbi videó ITT megtekinthető.
(A borítóképen látható felvétel a táborban készült. Fotó: Zana Diána)
