A Rubicon 2021/2-es különszáma – amely tulajdonképpen a folyóirat 2004/8–9-es számainak újraszerkesztett változata – a hatvanas évek hazai történelmével foglalkozik. A Magyarország és a Szovjetunió viszonyát bemutató, az ’56-os elítélteknek a társadalomba való visszailleszkedéséről szóló, vagy éppen a magyar beat hőskorát taglaló cikkek mellett az irodalmi élet kiemelkedő alakjairól szóló tanulmányokat is találunk benne. Ezek közül Standeisky Éva Illyés Gyula hármas tükörben című írását mutatjuk be alaposabban. A benne felvázolt első két porté úgy mutatja Illyést, ahogyan az MSZMP berkeiben, valamint a Belügyminisztériumban látták őt. A harmadik viszont Illyés önmagáról – pontosabban: az általa betöltött írói és és költői szerepről – vallott felfogása alapján készült.
’56-os szerepvállalása – különösen az 50-ben írott, de forradalom és szabadságharc ideje alatt megjelentetett Egy mondat a zsarnokságról című vers közreadása és hatása – miatt a hatalom évekig ellenségként kezelte Illyést.
1960-tól viszont ismét publikálhatott, versei, prózai alkotásai tehát napvilágot láthattak, három drámájának bemutatóját viszont nem engedélyezték – a darabokban érzékelt ideológiai „elhajlás” miatt. (Hogy a gyakorlatban mindez mit jelentett, azt az egyik szóban forgó alkotás, a Malom a Séden sorsa példázza: Illyés már ’58-ban elkészült vele, de csak ’63-ban jelent meg a Kortárs című folyóiratban, ’69-ben kötetben, s 1970 tavaszára jutott el végre odáig, hogy színpadon is bemutassák.)
Az író-költő külföldi útjai elé sem gördítettek akadályt, ám a nyilatkozat, amelyet ’63-as párizsi útja során adott a L’ Expressnek, a pártállam elevenjébe talált.
„Romániában van egy provincia, Erdély, amely évszázadokon át a magyar civilizáció és irodalom valódi szülőföldje volt. Ebben a provinciában nemrég zárták be az egyetlen magyar egyetemet, ami egy több mint kétmillió lélekből álló kisebbségnek volt szánva. A magyar írók és az egész magyar értelmiség helyzete nagyon kényelmetlen” – mutatott rá Illyés az 1964. január 9-én megjelent (s a Digitális Irodalmi Akadémia internetes oldalán ma is fellelhető) interjúban.
Azzal, hogy néhány mondat erejéig kitért a határon túli magyarság helyzetére, tabutémát érintett, ráadásul a nyugati sajtóban – ’64 januárjában még az MSZMP legfelsőbb döntéshozó szerve, Politikai Bizottság ülésén is foglalkoztak a szavaival. Végül úgy döntöttek, Aczél György – aki ekkoriban a művelődésügyi miniszter első helyettese – beszélgessen el vele, és – egyebek mellett – adja tudtára: „Az erdélyi magyarság ügyében tett nyilatkozata [...] felelőtlen volt, alkalmas arra, hogy felkavarja a nacionalizmus hullámait itthon, és ellentéteket szítson két baráti, szocialista ország között.”
Hogy a szankció ennyire enyhe volt – négyszemközti szóbeli dorgálás, nem több –, abban alighanem az is szerepet játszott, hogy a hatalom birtokosai tisztában voltak vele: Illyést nemzetközi irodalmi berkekben Nobel-díjra esélyes szerzőként tartják számon.
1965-ben a költő ismét felbosszantotta a párt korifeusait: a Kortárs szeptemberi számában napvilágot látott két verse közül az első – Somfi úr és a fák – egy úrból elvtárssá öregedett, pártbürokratává váló kispolgárt bemutató, csípős szatíra.
Ezzel a „botránnyal” már nem foglalkozott a Politikai Bizottság; a Kortárs főszerkesztőjének viszont igazoló jelentést kellett írnia, Köpeczi Bélának, az MSZMP Központi Bizottsága (KB) kulturális osztályvezetőjének pedig jelentést kellett készítenie a KB Agitációs és Propagandabizottsága számára Illyés tevékenységéről.
És míg a pártvezetés a nacionalizmus lángjának egyik szítójaként tekintett a paraszti sorból származó alkotóra, a Belügyminisztérium III/III-as csoportfőnökségén keletkezett besúgói jelentések egy ennél veszélyesebb – káros eszméket hirdető, ideológiai fellazítást végző – alak képét rajzolták a tartótisztek elé.
A „Sárdi” fedőnéven szereplő ügynök – aki nem rejtette véka alá, hogy túlságosan liberálisnak tartja a párt irodalompolitikáját – leszögezte: a népi írók között Illyés „a vezető ideológus, aki mindenféle szervezeti kereteken kívül, pusztán írásaival adja meg a vezérszólamot”. Szervezkedőkedvét különösen aggasztónak ítélte.
Egy jelentésében meg arról számol be, hogy Kodolányi János temetésének végén, amikor már oszlani kezdett a tömeg, Illyés odalépett a volt parasztpártiakhoz, és elbeszélgetett velük. Ilyen mondatok hagyták el a száját:
„Mivel a Tanácsköztársaság […] csupán egy klikk ügyeskedésének eredménye volt, itt voltaképpen egyetlen feladat lett volna: az ország épségének megőrzése, illetve a magyar ajkú tömegek jogainak biztosítása a történelmi ország területén. Ezt a magyar polgárság elmulasztotta, és ez történelmi bűne marad. A munkásság sem ébredt elég hamar tudatára annak, hogy ez lett volna a kötelessége. Végeredményben néhány gyökértelen ügyeskedő elkártyázta az országot”.
A III/III-as csoportfőnökség 1964-ben összegzést készített a legfelsőbb politikai vezetés számára az Illyésről rendelkezésére álló anyagok alapján. E tájékoztatóban további rendszerellenes nézetek olvashatók tőle, mint például: a Magyarországon ’56 után megvalósult „kommunizmus ebben az ázsiai formájában nem ideális társadalmi forma, és nem is magasabb rendű, mint a fasizmus. Talán majd kialakul valami, ami mindkettőből megtartja, ami jó”.
Standeisky Éva szerint az állítások igazságtartalma már nem ellenőrizhető, de egyéb források alapján valószínűsíthető, hogy az anyag olyan kijelentések közül kínált – kompromittáló célzattal, s nyilvánvaló rosszindulattal összeállított – válogatást, amelyek valóban elhangzottak Illyés szájából.
És hogy Illyés hogyan gondolkodott választott szakmájáról, az írói és költői mesterségről, továbbá annak gyakorlóiról, végső soron tehát önmagáról?
Erre a L’Express már említett interjújában is kitért: Magyarországon „a történelmi helyzet következtében a nép kezd írói, költői felé fordulni, különösen a válság perceiben. Ha a politikusok kudarcot vallanak, a költők gyakran kényszerülnek akaratuk ellenére is érdeklődni a közügyek iránt, harcolni eszméikért, egyszóval »bárdok«-nak lenni”, mondta.
Az 1965-ben a Somfi úr és a fák mellett megjelent másik költemény, a Számadó című szonett pedig az idősödő Illyés ars poeticája, és mint ilyen, az évtized egyik kulcskölteménye: „Vakoskodván érzek szomjú erőt, / legyek a legmesszebblátó magyar. // […] templomtalanul, palásttalanul / (s vívódva folyton, mit hoz ránk az ég) / kell osztanom úrvacsorát s ígét!”, fogalmazza meg benne vállalt küldetését.
Noha a hatvanas évek elején Illyés még nacionalista ellenség volt a hatalom szemében, a kultúrpolitikában is megmutatkozó, általános enyhülés közepette az évtized végére a magyar irodalmi élet egyik legfontosabb alakja lett.
Bár titkosszolgálati megfigyelése változatlanul folyt, és továbbra is rendszeresen bírálták a különféle állami- és pártszervek felsőbb szintjein, 1969-ben a Drámák két kötetével megkezdődött életműsorozatának kiadása, s még ebben az nemzetközi írószervezet, a PEN egyik alelnökévé választották. 1970-ben pedig megkapta harmadik Kossuth-díját – ami csak a pártvezetés jóváhagyásával történhetett –, s Németh Lászlóval együtt díszvendég volt az MSZMP X. kongresszusán.
Vagyis: Illyés az ország fizikai határain belül egyfajta szellemi nagyhatalommá vált. Tehetsége mellett az a manőversorozat is szerepet játszott ebben, amit a politikai és kultúrpolitikai szereplőkkel folytatott, s ami az együttműködéstől az ellenszegülés gesztusaiig számos megnyilatkozást magában foglalt. Akadtak, akik emiatt kétkulacsosnak tartották és kritikával illették, mások viszont a hatalommal szembeszegülő nemzeti költőt tisztelték benne.
Standeisky Éva tanulmányának alighanem az a legnagyobb érdeme, hogy a három portré egymás mellé helyezésével módot ad az olvasónak, hogy összevesse azok lényegi elemeit, s eldöntse, Illyés milyen helyet foglal el a saját, személyes irodalmi rangsorában.
A tizenhét évvel ezelőtt már megjelent cikk újraközlése pedig arra kínál lehetőséget, hogy (ismét) kézbe vegyük az író-költő műveit, s befogadjuk belőlük mindazt, ami ma – egy szűk látókörű, rossz ízlésű, kicsinyes és alattomos rendszer letűnése után harminc évvel – is befogadásra érdemes.
Elvégre Illyés életműve többet ér annál, hogy csak azt a bizonyos Egy mondat...-ot ismerjük belőle – vagy még azt sem.
Rubicon 2021/2. különszám – ’60-as évek. Rubicon-Ház Kft., 2021.
Borítókép: Illyés Gyula a Józsefhegyi u. 9. alatti budapesti lakásában. Fotó: Fortepan/Hunyady József
