Hármas portré Illyés Gyuláról: ellenszegülés és együttműködés között

A Rubicon 2021/2-es különszáma a hatvanas évek hazai történelmével foglalkozik. Standeisky Éva Illyés Gyula hármas tükörben című írását mutatjuk be alaposabban.

Azzal, hogy néhány mondat erejéig kitért a határon túli magyarság helyzetére, tabutémát érintett, ráadásul a nyugati sajtóban – ’64 januárjában még az MSZMP legfelsőbb döntéshozó szerve, Politikai Bizottság ülésén is foglalkoztak a szavaival. Végül úgy döntöttek, Aczél György – aki ekkoriban a művelődésügyi miniszter első helyettese – beszélgessen el vele, és – egyebek mellett – adja tudtára: „Az erdélyi magyarság ügyében tett nyilatkozata [...] felelőtlen volt, alkalmas arra, hogy felkavarja a nacionalizmus hullámait itthon, és ellentéteket szítson két baráti, szocialista ország között.”

Hogy a szankció ennyire enyhe volt – négyszemközti szóbeli dorgálás, nem több –, abban alighanem az is szerepet játszott, hogy a hatalom birtokosai tisztában voltak vele: Illyést nemzetközi irodalmi berkekben Nobel-díjra esélyes szerzőként tartják számon. 

1965-ben a költő ismét felbosszantotta a párt korifeusait: a Kortárs szeptemberi számában napvilágot látott két verse közül az első – Somfi úr és a fák – egy úrból elvtárssá öregedett, pártbürokratává váló kispolgárt bemutató, csípős szatíra. 

Illyés Gyula Tihanyban, 1963-ban    Fotó:  Fortepan/Szalay Zoltán

Ezzel a „botránnyal” már nem foglalkozott a Politikai Bizottság; a Kortárs főszerkesztőjének viszont igazoló jelentést kellett írnia, Köpeczi Bélának, az MSZMP Központi Bizottsága (KB) kulturális osztályvezetőjének pedig jelentést kellett készítenie a KB Agitációs és Propagandabizottsága számára Illyés tevékenységéről.

És míg a pártvezetés a nacionalizmus lángjának egyik szítójaként tekintett a paraszti sorból származó alkotóra, a Belügyminisztérium III/III-as csoportfőnökségén keletkezett besúgói jelentések egy ennél veszélyesebb – káros eszméket hirdető, ideológiai fellazítást végző – alak képét rajzolták a tartótisztek elé.

A „Sárdi” fedőnéven szereplő ügynök – aki nem rejtette véka alá, hogy túlságosan liberálisnak tartja a párt irodalompolitikáját – leszögezte: a népi írók között Illyés „a vezető ideológus, aki mindenféle szervezeti kereteken kívül, pusztán írásaival adja meg a vezérszólamot”.  Szervezkedőkedvét különösen aggasztónak ítélte.

Egy jelentésében meg arról számol be, hogy Kodolányi János temetésének végén, amikor már oszlani kezdett a tömeg, Illyés odalépett a volt parasztpártiakhoz, és elbeszélgetett velük. Ilyen mondatok hagyták el a száját: 

„Mivel a Tanácsköztársaság […] csupán egy klikk ügyeskedésének eredménye volt, itt voltaképpen egyetlen feladat lett volna: az ország épségének megőrzése, illetve a magyar ajkú tömegek jogainak biztosítása a történelmi ország területén. Ezt a magyar polgárság elmulasztotta, és ez történelmi bűne marad. A munkásság sem ébredt elég hamar tudatára annak, hogy ez lett volna a kötelessége. Végeredményben néhány gyökértelen ügyeskedő elkártyázta az országot”.

A III/III-as csoportfőnökség 1964-ben összegzést készített a legfelsőbb politikai vezetés számára az Illyésről rendelkezésére álló anyagok alapján. E tájékoztatóban további rendszerellenes nézetek olvashatók tőle, mint például: a Magyarországon ’56 után megvalósult „kommunizmus ebben az ázsiai formájában nem ideális társadalmi forma, és nem is magasabb rendű, mint a fasizmus. Talán majd kialakul valami, ami mindkettőből megtartja, ami jó”.

Standeisky Éva szerint az állítások igazságtartalma már nem ellenőrizhető, de egyéb források alapján valószínűsíthető, hogy az anyag olyan kijelentések közül kínált – kompromittáló célzattal, s nyilvánvaló rosszindulattal összeállított – válogatást, amelyek valóban elhangzottak Illyés szájából.

És hogy Illyés hogyan gondolkodott választott szakmájáról, az írói és költői mesterségről, továbbá annak gyakorlóiról, végső soron tehát önmagáról? 

Erre a L’Express már említett interjújában is kitért: Magyarországon „a történelmi helyzet következtében a nép kezd írói, költői felé fordulni, különösen a válság perceiben. Ha a politikusok kudarcot vallanak, a költők gyakran kényszerülnek akaratuk ellenére is érdeklődni a közügyek iránt, harcolni eszméikért, egyszóval »bárdok«-nak lenni”, mondta. 

Az 1965-ben a Somfi úr és a fák mellett megjelent másik költemény, a Számadó című szonett pedig az idősödő Illyés ars poeticája, és mint ilyen, az évtized egyik kulcskölteménye: „Vakoskodván érzek szomjú erőt, / legyek a legmesszebblátó magyar.  // […] templomtalanul, palásttalanul / (s vívódva folyton, mit hoz ránk az ég) / kell osztanom úrvacsorát s ígét!”, fogalmazza meg benne vállalt küldetését.

Noha a hatvanas évek elején Illyés még nacionalista ellenség volt a hatalom szemében, a kultúrpolitikában is megmutatkozó, általános enyhülés közepette az évtized végére a magyar irodalmi élet egyik legfontosabb alakja lett. 

Bár titkosszolgálati megfigyelése változatlanul folyt, és továbbra is rendszeresen bírálták a különféle állami- és pártszervek felsőbb szintjein, 1969-ben a Drámák két kötetével megkezdődött életműsorozatának kiadása, s még ebben az nemzetközi írószervezet, a PEN egyik alelnökévé választották. 1970-ben pedig megkapta harmadik Kossuth-díját – ami csak a pártvezetés jóváhagyásával történhetett –, s Németh Lászlóval együtt díszvendég volt az MSZMP X. kongresszusán. 

Vagyis: Illyés az ország fizikai határain belül egyfajta szellemi nagyhatalommá vált. Tehetsége mellett az a manőversorozat is szerepet játszott ebben, amit a politikai és kultúrpolitikai szereplőkkel folytatott, s ami az együttműködéstől az ellenszegülés gesztusaiig számos megnyilatkozást magában foglalt. Akadtak, akik emiatt kétkulacsosnak tartották és kritikával illették, mások viszont a hatalommal szembeszegülő nemzeti költőt tisztelték benne. 

Standeisky Éva tanulmányának alighanem az a legnagyobb érdeme, hogy a három portré egymás mellé helyezésével módot ad az olvasónak, hogy összevesse azok lényegi elemeit, s eldöntse, Illyés milyen helyet foglal el a saját, személyes irodalmi rangsorában. 

A tizenhét évvel ezelőtt már megjelent cikk újraközlése pedig arra kínál lehetőséget, hogy (ismét) kézbe vegyük az író-költő műveit, s befogadjuk belőlük mindazt, ami ma – egy szűk látókörű, rossz ízlésű, kicsinyes és alattomos rendszer letűnése után harminc évvel – is befogadásra érdemes. 

Elvégre Illyés életműve többet ér annál, hogy csak azt a bizonyos Egy mondat...-ot ismerjük belőle – vagy még azt sem.

Rubicon 2021/2. különszám – ’60-as évek. Rubicon-Ház Kft., 2021.

Borítókép: Illyés Gyula a Józsefhegyi u. 9. alatti budapesti lakásában. Fotó: Fortepan/Hunyady József