időjárás 2°C Taksony 2022. november 29.
logo
Öt éve hunyt el az utolsó magyar zenei polihisztor

Egy Kocsis Zoltánnal készült beszélgetés, amely először itt olvasható teljes terjedelmében

Csermák Zoltán
2021.11.06. 13:05 2021.11.06. 15:46
Egy Kocsis Zoltánnal készült beszélgetés, amely először itt olvasható teljes terjedelmében

Öt éve hunyt el Kocsis Zoltán, a háború utáni magyar zenei élet talán legmeghatározóbb egyénisége. 2008 októberében készítettem a művésszel egy hosszabb interjút, a teljes anyag először olvasható.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar, korábbi nevén Magyar Állami Hangversenyzenekar nyolc évtizedes történetéből kinek az örökségét tartja a legbecsesebbeknek?

– Az alapító Bor Dezsőről nem tudok igazán beszélni, viszont Ferencsik János szerepéről igen. Egyénisége évtizedeken keresztül meghatározó volt a zenekar életében. Adjuk meg a császárnak, ami a császáré: nagyon sok jó előadás fűződik a nevéhez, komoly tradíciók kialakításában alkotott örökbecsűt. Például Richard Strauss A rózsalovagjának vagy Bartók Concertójának és Divertimentójának mai hangzását is neki köszönhetjük. A három Bartók színpadi mű előadásával is kitörölhetetlen nyomot hagyott a zenekar szellemében, ha a jelenlegi együttes az előbb említett Bartók-művekhez nyúl, mindnyájan érezzük, hogy az ő tradícióját folytatjuk. Nem igaz, hogy idegenkedett a kortárs zenétől, mert bizony Bozay- és Durkó-műveket is dirigált. Az ő érdeme, hogy élete alkonyán Wagner Parsifalja visszakerült az Opera repertoárjába. Ferencsik halála után vendégjárással próbálták pótolni az űrt, nem nagy sikerrel. Szerencsére feltűnt az elődjéhez képest egy teljesen más stílust képviselő dirigens: Kobajasi Kenicsiro. A fiatal japán karnagy egyéniségében volt valami tagadhatatlanul gigantomán, és inkább a nagyromantikus darabokat mutatta be előszeretettel. Ez tökéletesen megfelelt egyébként az Állami Hangversenyzenekar (ÁHZ) akkori érzésvilágának. Amikor 1998-ban Magyarországon először mutattuk be Schönberg Gurrelieder című nagyszabású posztromantikus művét, szinte alig kellett formálni, mivel a zenészek anyanyelvi szinten beszélték ezt a stílust. Kobajasinak tagadhatatlanul vannak érdemei, amiket manapság, távollétében, divat bagatellizálni. Nem csatlakoznék e kórushoz, mert hiszem, hogy értékelni kell az ő munkásságát: nagyon sokat kapott tőle a zenekar. 

Egy zongoristatársa könyvéből idézek: „Részben Ferencsik hibája, hogy a magyar zenekarok olyan mélyre süllyedtek. Kulcspozíciójánál fogva megakadályozhatta volna ezt a szakmai züllést…”. Eddig az idézet, mi erről a véleménye?

Alapjában véve egyetértek. Túl erős lenne Ferencsikre az a mondás, hogy kiskakas volt a szemétdombon, és túl idealizáló, hogy titáni módon vette vállára a magyar zenei élet fontos ügyeit. A helye valahol a kettő között van. Egy gerinces magyar úrnak tartom, aki tehetségét nem arra használta, hogy megkönnyítse az életét, hanem produkciókat vezetett. Ferencsik, különösen munkásságának utolsó szakaszában viszont elhanyagolta a próbákat, és az ő idejében terjedt el az a mondás, hogy „nem próbazenekar, hangversenyzenekar vagyunk”, s valóban ezzel az együttes nevére céloztak. Valahol a lelkem mélyén meg is értem, hogy amikor az ember századszor kerül szembe egyazon problémával, akkor nem szívesen szembesül vele százegyedszer. 

Kocsis Zoltán 2006. október 9-én az Uránia Nemzeti Filmszínházban (Fotó: MTVA-fotóarchívum/Zih Zsolt)

Minden zenekar folyton fejlődik, október 11-én jelen voltam Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének előadásán. Ha időutazásra hívnám, és egy 62 évvel korábbi, egyébként október 3-án megtartott előadás ugyanazon műsorszámát ön vezényelte volna Somogyi László helyett, mivel szembesült volna?

Az eltérést az együttesek felkészültségében látom, manapság jóval képzettebbek a zenészek. Azok az előadási nehézségek, amelyek az idézett mű születésekor és az ötvenes években megvoltak, manapság nem jelentenek megoldhatatlan feladatot. Gondolok itt a bolgár ritmusra, a kromatikával megtűzdelt polifóniára, vagy az újfajta akkordikára. Az első tételt – kissé szabadon szólva – nyugodtan atonálisnak lehet értelmezni. A maga módján Schönberg is ide jutott. El tudom képzelni, hogy akkor nagyon nehéz feladat elé állította a zenészeket. Egy párhuzammal élek, Doráti Antal visszaemlékezéseiben ír a Táncszvit ősbemutatójáról, amin a darabot Dohnányi Ernő vezényelte és Doráti zongorázott. Átnézve alaposan Dohnányi és Bartók levelezését, Dohnányi felajánlotta, hogy Bartók dirigálja az előadást, amit a szerző bölcsen visszautasított. Miért ne higgyünk Dorátinak, hogy azon az esten a zenekar kritikán alul játszott, és a Cseh Filharmonikusok élén Václav Talichnak kellett a magyar fővárosba látogatnia, hogy a darab igazi értékei napvilágra kerüljenek. 

– Ön is részt vett a 70-es évek Bartók-összkiadásának munkáiban, és oroszlánrészt vállalt a mostaniban is. 

Az 1981-ben megjelent Bartók zongorázik összkiadásnak is én voltam a „szellemi előmozdítója”, úgy érzem, ha akkor nem erőszakoskodom Bors Jenőnél, a Hungaroton vezetőjénél, akkor talán nem, vagy csak később jelenik meg ez a fantasztikus gyűjtemény. Szívügyemnek tekintettem! Szinte a szemünk láttára halt meg Bartók, és mégis, mire személy szerint bekapcsolódtam a szerteágazó munkába, már olyan módon torzult el a tradíció, mint ahogy a bibliamagyarázatok torzítják el magát a Bibliát. A hatvanas-hetvenes években volt egy hibás tendencia: „játsszunk mindent lassan, mert akkor több szól”, így hallgathatatlanul unalmas produkciók születtek. Ha felteszünk egy akkor készült rádiózenekari felvételt, az gyakorlatilag élvezhetetlen, mivel nem vállal fel semmiféle kockázatot, arra törekszik, hogy mechanikus eszközökkel keltse életre a partitúrát. A rossz koncertek, zeneakadémiai vizsgák tapasztalataiból kiderült, hogy az előadók elhanyagolták a metronóm jelzéseket, és nem vették figyelembe azokat az idiómákat, amelyeket ha lekerekítünk, vagy elhagyunk, az eredmény már nem Bartók zenéje lesz. „Vissza az eredetihez” – mondhatnánk, de mihez lehet visszanyúlni? A tiszta forrás ebben az esetben maga a leírt mű, esetleg a zeneszerző idevonatkozó írásai, és a legfontosabb: a szerzői előadás. Ezekből sok felvétel maradt ránk, s szintén szerencse, hogy Bartók kitűnően képzett zongorista volt. Nemcsak a saját darabjait játszotta, a másokét is kissé bartókosan adta elő, de az avatott hallgató számára nagyon sok minden válik érthetővé ezekből az interpretációkból. A legfontosabb üzenet, hogy Bartók, a nagy zeneszerzőkhöz méltóan világosan megmutatta, hogy a hangok között is van egy hierarchián alapuló rend, magyarán: vannak fontos és kevésbé fontos hangok. Tegyük a kezünket a szívünkre, hány mai előadónál derül ez ki? Hány előadást lehet hallgatni, ami gyakorlatilag a túlélésre játszik: a sok egyformán előadott hangra gondolok, hiszen ebből nem lehet baj. A mostani munkánk tehát, visszatérni a „tiszta forráshoz”. Ezt kötelessége felvállalni minden előadónak, aki Bartókkal komolyan foglalkozik, s ezt nem tekinti „kirándulásnak”.  

Egy másik témára térnék át, és személyes élményemet szeretném megosztani. A szingapúri kulturális központban, az Esplanade-ben Jane Parker-Smith angol orgonaművész Antalffy-Zsíros Dezső Változatok néger spirituálékra című darabját adta elő fergeteges sikerrel. Az említett honfitársamnak nevét sem ismertem. Sok szerző van még, akit újra fel kell fedezni?

Mindig érik az embert meglepetések. Nekem például ilyen felfedezés volt Istvánffy Benedek, vagy mindazok a szerzők, akiknek létezéséről tudunk ugyan, de nem merültünk el életművükben. Itt említeném a nagy német barokk szerzőt, Georg Philipp Telemannt. Ha elkezdenék műveivel intenzíven foglalkozni, valószínűleg rövid időn belül Telemann-specialistává válnék, hiszen olyan nagyságrendű a zenéje, hogy nem hagyna szabadulni. Bach és Händel árnyékában művészete viszont kevésbé ismert. Kicsit hazatérve, nem vagyok biztos abban, hogy például a Liszt által preferált kortársak, mint Volkmann Róbert vagy Mosonyi Mihály, számottevő nagyságrendet képviselnének. De ne feledjük, az ő műveik is korongra kerültek. 

– Köztudomású, hogy vannak kedvencei. Át tudja-e adni zenésztársainak mondjuk Rahmanyinov szeretetét, vagy a zenekar tagjai elnézik a főnök bogarait?

Mindenképpen megérinti őket e művek karaktere. Van persze ellenkező példa, amikor a darab kvintesszenciája nehezen jutott el a kollégákhoz, mint például Debussy Pelléas és Mélisande-ja. A szerző is leírja, hogy mind a közönség, mind pedig az előadók nehezen azonosultak a művel. Hasonló gonddal szembesültünk mi is, de az idő előrehaladtával viszont megfigyelhető volt a változás. A végére a zenekar tökéletesen megértette a zene nagyságát, és revideálta a csipkefinom Debussyről alkotott sablonos ítéletét. 

– Az elődjüknek, a Budapesti Hangversenyzenekarnak az első neves vendégkarmestere Bruno Walter volt, őt olyan kiválóságok követték, mint Richard Strauss, Otto Klemperer, Erich Kleiber és még hosszan sorolhatnám azokat a művészeket, akik letették névjegyüket a karmesteri pulpitusra. Napjainkban kikre bízná szívesen a zenekarát?

A vendégkarmester jellegzetes típusának alapelve: „Ne bántsuk egymást, uraim: én mondok egypár dolgot, önök meg úgy tesznek, mintha dolgoznának.” Meggyőződésem, hogy a zenekarok fennmaradása hosszú távon attól is függ, mennyire tudnak egy saját hangvételt, stílust képviselni, ez pedig a vezetőkarmestertől függ. Credóm e téren: egy olyan vezető karnaggyal kell együtt dolgozni, akinek zenei ízlése, hangzásigénye azonnal identifikálható. Sok ilyen példakép áll előttünk, itt említhetem Wilhelm Furtwängler és a Berlini Filharmonikusok, Mengelberg és a Concertgebouw, valamint Reiner Frigyes és a Chicagói Szimfonikusok kapcsolatát. A sztárkarmester egy külön típus, Sztravinszkij írja például Bernsteinről, hogy megadta az auftaktot a Carnegie Hallban, majd szaladt is a Metbe, ott is beintett, s a sameszok elvégezték a további munkát. Ez a Karajan–Gergijev-jelenség is, az utóbbival Rotterdamban játszottuk Bartók II. zongoraversenyét, a harmincöt perces műre háromnegyed órás próbát szánt, és közben folyamatosan telefonált. El lehet képzelni, milyen is lehetett az előadás. Viszont, az odaillő vendégkarmester szerepe is hasznos lehet, mivel nem árt az együttest más eszmékkel is szembesíteni. Megítélésem szerint, a zenekarnak – nem nagy nevekre – inkább keményen dolgozó, koncepciózus, munkás dirigensre van szüksége, olyanra, mint Antonio Pappano vagy Sakari Oramo. Az utóbbit meg is hívtuk, s a közeljövőben érkezik hozzánk. Napjainkban is vannak a második vonalba száműzött karmesterek, akiknek az első sorban lenne a helyük. Gilbert Varga nevét hozom fel példaként, aki két alkalommal is alapos munkát végzett a zenekarral, és Sosztakovics X. szimfóniáját vitte sikerre. A másik oldalról, az első vonalban is dolgoznak olyan dirigensek, akik túlnőnek a „sztárságon”, és elhivatott munkát végeznek. Az Eliahu Inbal nevével fémjelzett „munkáskarmester” kategóriába is tartozik úgy tíz-húsz művész, akiket boldogan „rászabadítanék” a zenekaromra, akár hosszabb időre is.  

Fotó: Felvégi Andrea

Negyedszázada az Állami Hangversenyzenekar alternatívájaként alapította Fischer Ivánnal a Budapesti Fesztiválzenekart. Nem érzett meghasonlást, mikor az ÁHZ élére állt?

A fesztiválzenekartól elég csúnya körülmények között távoztam. Biztos, hogy volt bennem egy bizonyítási kényszer. Ha őszinte akarok lenni, akkor örültem a megbízatásnak, jóllehet, tudtam, hogy nehéz dolgom lesz, sokkal nehezebb, mintha a semmiből teremtenék egy új együttest. Esetemben meg kellett regulázni egy alapvetően dzsentroid, honosítottan álprofesszionista, és alapvetően rosszindulatú hozzáállást. Ez – igaz, hogy külső segítséggel – sikerült is. Elkövettem viszont azt a hibát, hogy három évig figyeltem, hogy mi fog történni. Naivan azt hittem, hogy az általam képviselt zenei ideák mögé fel tudom sorakoztatni a zenekart. Ez teljes illúzió volt, olyan emberekkel kellett megküzdeni, akik évekig, évtizedekig nem nyúltak gyakorlás céljából a hangszerükhöz. Ez hallatszott is a zenekar játékán. Volt azonban a választásomnak egy óriási előnye: nem kellett a stílust kialakítani. Igazság, hogy hiába művelik „slamposan” a hagyományokat – igaza volt Mahlernek, hogy a tradíció, az slamposság –, de azokat fel is lehet frissíteni. A fesztiválzenekar hangzása, zenei eszményei – mivel a semmiből keletkezett – a mienknél sokkal nehezebben határozhatók meg. 

Emlékeim szerint a 70-es évek végén Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját egy este, két helyszínen, telt házzal adták elő a fővárosban. A zenei nevelés beszűkülésével jelentősen megcsappant a hangverseny-látogatók száma. Hogy látja ilyen megközelítésben a magyar zenei élet jövőjét?

Ebből a szempontból pesszimista vagyok. Kodály munkásságában van egy ordító ellentmondás, amire már többen felhívták a figyelmet. A véleményét markánsan és jól artikuláltan megfogalmazni tudó közönségbázis helyett, e metódus a zenét elég hamar megutáló álprofesszionális szolmizátorokat nevelt ki. Ebben tagadhatatlanul sok az igazság. Barátaim példáját tudom említeni, akik között többen vannak képzettség nélküli zenerajongók, mégis ösztönösen többet tudnak a zenéről, mint sokan mások. A kottát nem ismerő, de Bartók vonósnégyeseit őszinte élvezettel hallgató réteg tökéletesen eltűnt. Ezzel egy időben a szombat-vasárnap együtt muzsikáló, otthon négykezesező, vonósnégyesező, zeneszerető csoport is kihalófélben van. A hallgatóság is átalakult, harminc évvel ezelőtt még tudtam, kik ülnek a nézőtéren, ismertem a közönséget és a közönség is ismert engem. Ott volt például a pártpolitikus Lakatos Éva, az Országos Filharmónia igazgatója, aki szerintem többet értett a zenéhez, mint sok, magát professzionális zenerajongónak számító hangverseny-látogató. Ma nem tudom, ki a nézőtéren a banktisztviselő, a bróker; a koncertlátogató törzsközönség felhígult és átalakult fogyasztóvá. A fogyasztónak természetesen mindenhez joga van, hiszen mi is fogyasztók vagyunk. Konklúzió: nem kell tudni, mi is az a violinkulcs ahhoz, hogy egy Bartók-vonósnégyest élvezzen az ember. Persze a darab kiválasztása is fontos. Maestro Maurizio Pollini, kommunista lévén, a FIAT Műveknél adott koncertet. A bevezetője hosszúra nyúlt, mire egy hang hallatszott az utolsó sorból: „Ne pofázzon, játsszon!” A művész értett a szóból, s egy Stockhausen-darabbal kedveskedett az egybegyűlteknek. Ekkor ismét megszólalt a hang: „Inkább pofázzon!” 

– A zenekar ritka vendég a határon túli magyarlakta területeken. Az időhiányban vagy a szervezési nehézségekben kereshető az ok?

A zenekarnak igen sok hazai kötelezettsége van, s a külföldi turnékhoz elengedhetetlenül szükséges anyagiakban sem dúskál. Viszont, a 2007-es marosvásárhelyi és kolozsvári koncertjeimre szívesen emlékszem. Vásárhelyen a Kultúrpalotában játszottunk, amelynek szecessziós stílusa a pesti Zeneakadémiára emlékeztetett. Kolozsváron az egyetem auditóriumában rendezték fellépésünket, s magam is szólhattam a hallgatósághoz. Ha újból hívnának, szívesen mennénk, mert a politika szennyes útvesztőiben a kulturális párbeszédnek lehet egyedül jövője.

Húsz perc helyett másfél óra

Kocsis Zoltánnal személyesen először a Közgazdasági Egyetem diákklubjában találkoztam 1974-ben, beszélgetése a diákokkal a késő estébe nyúlt. Akkor Cziffra György munkásságáról kérdeztem, először egy-két mondatban válaszolt, majd váratlanul még kétszer visszatért a kérdésemre. A nyolcvanas években a Hungaroton egyik vezetőjeként gyakran dolgoztam a művésszel, figyelemmel kísértem annak a Bartók-összkiadásnak a világkarrierjét, aminek születésénél Kocsis meghatározó szerepet töltött be. Büszkék voltunk a Rahmanyinov-zongoraversenyek nemzetközi sikerére, a szólista Kocsis Zoltán volt, a művet a San Franciscó-i Szimfonikusokkal vette fel a Philips kiadó. Később az ugyanezen kiadó gondozásában megjelent Debussy-szóló zongoradarabok lemezére figyelt fel a zeneértő közvélemény. 2006. október 9-én az Uránia Nemzeti Filmszínházban találkoztunk ismét, ahová – a Magyar Televízió megbízásából – Moldovan Marița asszony fellépését szerveztem. Az idős hölgy a Cantata profana gyűjtési helyéről, a Maros megyei Felsőorosziból érkezett, s a nagyközönség előtt adta elő az eredeti kolinda dallamot. 2009-ben részt vehettem Schönberg Mózes és Áron című operájának koncertszerű bemutatóján, a mű harmadik felvonását Kocsis komponálta meg a nagy osztrák szerző szellemében. Egy évre rá a Miskolci Operafesztiválon ismét történelmet írt, Richard Strauss Daphne című darabját támasztotta fel Csipkerózsika-álmából. 2008-ban interjút kértem tőle, de nem fogtam ki jó napját, a művész nagyon feszült volt. Húsz percet ígért, de a kérdések nyomán elfeledkezett a „limitről”, s jó másfél óra múlva kísért ki. A beszélgetés közben az elhangzottakat a dolgozószobájában felállított zongorán illusztrálta, lelkesen magyarázott, s egy dedikált Debussy-lemezzel ajándékozott meg. Az erdélyi Krónikában 2008-ban megjelent cikk – terjedelmi okokból – csak töredékét tartalmazta az elhangzottaknak. E kibővített írás talán beavathatja az olvasót a háború utáni zenei nemzedék talán legkiválóbb képviselőjének, az utolsó nagy magyar zenei polihisztornak a gondolkodásába, akit Szokolay Sándor magyar zeneszerző egy interjúban tökéletes hallású muzsikusként említett, aki a legbonyolultabb orkesztrális anyag rétegeit is az utolsó hangig „áthallja”.  (Csermák Zoltán)

Borítókép: Kocsis Zoltánt 2008. december 15-én a Budapesti Román Kulturális Intézetben

Kulturális Nívódíjjal tüntették ki (Fotó: Román Kulturális Intézet)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.