– Nem Ádámtól és Évától szeretném kezdeni, de ön valaha a Vágtázó Halottkémekben gitározott.
– Ez még kamaszkori történet. Meghívtak gitározni, mert tudták, hogy kísérletezem a népzenei formavilággal. Próbáltunk, de koncertig nem jutott a dolog el, hisz nemsokára felbomlott a zenekar. Jobban hatott rám a Barbaro zenekarban való részvétel, ők a VHK-val egyidős veteránok, izgalmasan keverték a bartóki és népzenei elemeket a nyugati innovációkkal. A 70-es években kezdődött táncházmozgalomban gyökerezik mindkét zenekar stílusa, akárcsak a Hagyományok Háza.
– Kelemen László leköszönő főigazgató hívta dolgozni másfél évvel ezelőtt a Hagyományok Házába. Lényegében kiválasztotta az utódját?
– Nem egészen, hisz nyílt pályázat volt. Ám a vezetőség szeretett volna egy belső embert is elindítani rajta, aki ismeri a ház működését, és mindenre kiterjedő szakmai koncepciója van. Kelemen László azért hívott ide, hogy kipróbáljam magam, látni akarta, elfogadnak-e lehetséges utódaként a többiek.
– Mennyire hungarikum a Hagyományok Háza? Más országban van hasonló intézmény?
– Ennyire sokoldalú, alkalmazott népművészettel foglalkozó intézmény mindenképpen különlegesnek számít, ezért is fontos, hogy ezt ki tudjuk használni. Az intézményi szaktudás értékét nemcsak az egyes szereplők jelentik, hanem az itt dolgozók szaktudásának sokrétűsége is.
– Mik a legfontosabb tervei, mivel kezdi a működését?
– Sok megoldandó feladatunk van. Kezdem a legkevésbé látványossal. Mint említettem, a Hagyományok Háza a táncházmozgalomból nőtte ki magát, és amikor elindult az intézményesülés útján, lényegében a mozgalom legfontosabb emberei működtették, egyfajta mindenesként. Egymaguk találtak ki programokat, szervezték meg ezeket, majd zenéltek is bennük. Ám amikor elkezdett nőni a rendszer, egyre több megkeresés és szakfeladat érkezett, melyekre a ház nem tudott elég dinamikusan reagálni. Ennek elsősorban a jelentős szakemberhiány volt az oka. Ahhoz, hogy ezt már rövid távon orvosolni tudjuk, egy új szervezeti struktúrára kell áttérnünk, melynek lényege, hogy a szakemberek szakmai munkát végezzenek, és legyen külön szervezői meg adminisztratív részleg, a különféle szakfeladatokat pedig munkacsoportok oldják meg. Ezzel jelentős kapacitást tudunk nyerni. Azonban egy ekkora rendszernél egy ilyen átszervezés komoly kihívást jelent.
– Tudná ezt szemléltetni egy mindennapi példával ?
– Persze. Például – karácsonyhoz közeledvén – ha egy téli néphagyományokat bemutató program szerveződik a házban, most ugyanaz az ember találja ki szakmailag az egész koncepciót, majd szervezi meg, írja meg a szerződéseket, intézi a számlákat, végül megveszi a pogácsákat az öltözőbe. Ezt a működést sok művelődési házban ismerhetjük, azonban egy kétszáz fő feletti állományú intézménynél, mint a Hagyományok Háza, létezik jobb szervezeti, működési konstrukció.
– Hány embert érnek el a különféle tevékenységeikkel?
– Ha az összes tevékenységünket vesszük, az elérésünk milliós nagyságrendben mérhető éves szinten, színpadi programjainkon, előadásainkon, táncházainkon, kézműves képzéseinken, kiállításainkon keresztül, de megemlíthető a jelenlétünk számos nyári fesztiválon, vagy a Fölszállott a páva népzenei tehetségkutató műsor kapcsán.
– Tervezné kiterjeszteni még többre?
– A növekedés kapcsán fontos a minőségi szempontok figyelembe vétele. Gyakori jelenség, hogy a mennyiség érdekében feladják a küldetésnek olyan elemeit, amelyek nélkül már megkérdőjeleződik a munka értelme. Célunk, hogy minél jobban tudjuk tematizálni a kultúra területeit, de nem mindegy, hogy milyen minőségben tesszük ezt. A Hagyományok Háza-hálózat kiterjed az egész Kárpát-medencére, online közvetítéseink és műhelymunkáink, a Fölszállott a páva televíziós népzenei és néptáncos tehetségkutató verseny, a Folkstúdió műsorai az egész világba, a diaszpóra magyarságához is eljutnak. Így érzékelhetjük, hogy a Hagyományok Háza programjainak milliós elérése van éves szinten.
– Közhelyes kérdés, de a fiatalokat hogyan próbálják elérni?
– A népművészet egy nagy szimbolikus tér. Mindenki mást keres és lát benne. Hogyha a néptáncra gondolunk, akkor a fiatalok leginkább ismerkedni, szórakozni szeretnének, az idősebbeknek más céljai vannak. A mi szempontunkból talán mindkét esetben az a fontos, hogy legyenek terek, ahol találkozhatnak egymással, és együtt lehetnek, ahol azt érezhetik, hogy jó ehhez a közösséghez tartozni a népi kultúra megélése által. Éppen ezért a szakemberképzés a kulcskérdés. A szakembernek megvan a módszere arra, hogy átadja szaktudását, de ez nem kommunikációs, hanem inkább pedagógiai technika, hogy meg kell tudnia szólítani a fiatalokat, éreznie őket, és úgy adagolnia a készségbeli tudást, hogy azok át tudják törni a fiatalok ingerküszöbét, és bevonódjanak a tevékenységbe. A közművelődési részünkben ezért váltás történik, elsősorban a képzők képzői szeretnénk lenni. Persze lesznek később is táncházak és nyílt programok, de oly kevés a szakember, hogy el kell kezdenünk azokat képezni és módszertani segédanyaggal ellátni, akik Kárpát-medence szerte vagy bárhol a világon ezt oktatni fogják.
– Tehát a hús-vér emberekben bízik?
– Igen, de a szaktudást nem csak hús-vér emberek adhatják át, olyan tananyagot is kell készítenünk, amit nélkülük is tudnak használni a közösségek és az egyének. A Hagyományok Háza, az LFZE népzene tanszék és a Zenetudományi Intézet egy közös programon, egy honlapon dolgozik, melyen a legkorszerűbb eszközökkel mutatunk be népzenéket. Ezen például egy népdal tanulása közben ki lehet kapcsolni az énekest, tehát csak a vonósok kísérőzenéje hallatszik, és közben lehet énekelni, karaokeszerűen, és ezt meg lehet tenni a zenekar minden hangszerével is. Ez a módszer mindenre alkalmas, egy énektanár is használhatja, a fiatalok pedig sokkal autentikusabb, hagyományosabb közegben ismerhetik meg a népzenét.
– Ön A dal zsűritagjaként is ismertté vált. A Hagyományok Háza tervez felépíteni fiatal, tehetséges zenekarokat?
– Van már egy portfóliónk, nyolc zenekar tartozik bele. Őket segítjük különböző szaktudással nemzetközi és magyar területen. Mentorprogramban vesznek részt, hazai szakemberek segítik őket abban, hogy sikeresen mozoghassanak a nemzetközi zenei színtéren, tanácsot adunk és felkészítjük őket arra, hogy a nemzetközi piacon is megállják a helyüket. A Hagyományok Házában működik az ország legrangosabb hivatásos néptáncegyüttese, a Magyar Állami Népi Együttes, amely éppen angol és amerikai turnéra készül. Ez azért nagyon fontos, mert a világszerte elért sikereik által nagyban hozzájárulnak hazánk jó hírnevének emeléséhez. A Muzsikás együttes tevékenységének köszönhetően sokan ismerték meg Magyarországot, a népzene, a néptánc lehetőség arra, hogy kulturális kapcsolatba kerüljünk más országokkal is.
– Jó ideje divatos népies elemeket keverni a könnyűzenébe. Tóth Gabi egy interjúban önnek mondott köszönetet, hogy elindult ebbe az irányba. Sok támadás érte, hiteltelennek tartották az irányváltást. Mit gondol erről?
– Természetesen örülök annak, hogyha minél több embert megihletnek ezek a kultúrelemek. Tóth Gabi egy ponton nagyon érdeklődött, és egyszerűen elkezdett foglalkozni a hagyományos népzenével. De bárki is érdeklődik a téma iránt, segítenünk kell neki ebben a folyamatban. A népművészet területén kellenek ezek a terek, itt olyan emberek dolgoznak, akik tényleg az autentikus népi kultúra világában élnek reggeltől estig, olyan rendszert hoznak létre, amely csak akkor működik, ha segítjük őket fejleszteni a szaktudásukat. És van egy külső réteg, egy kreatív tér – zeneszerzők, énekesek – őket érdekli a népzene is, használnak bizonyos elemeket belőle, integrálják. Ilyen a kultúra természete.
– A szegénység konzerválja a népi kultúrát, sok helyen ezért maradt meg. De ez egyirányú utca? A gazdagság szükségszerűen lerombolja azt?
– Nemigen tud másképpen történni. A rádió és a tévé megjelenésével annyira kinyílt a kommunikációs tér, annyira összekapcsolódott a világ, hogy ez a folyamat megállíthatatlannak tűnik, és manapság már a világ legszegényebb részein is vannak okostelefonok. Mit tehetünk mi? Az értelmiség feladata, hogy a számára értékes jelenségeket dokumentálja, értelmezze az utókornak. A reneszánsz is egy „revival” volt, az antik kultúra feltámasztása, mindamellett, hogy hozzátették a magukét. Bachot, Mozartot is elfelejthettük volna, de egy értelmiségi közeg olyan jónak tartotta, hogy megőrizte az életművét. A népi kultúra intézményesülése azért elengedhetetlen, mert már nem a családok adják át ezeket a zenéket, táncokat, egyéb tudást, hanem az oktatási rendszerek. Ha ma zenét akarunk hallgatni, csak megnyomunk egy gombot, a tudás ki van helyezve, mindez teljesen más készségeket feltételez. Korábban ha zenét akartak hallgatni, énekeltek, tudniuk kellett a dalt, a szöveget, a zenét. El kell fogadnunk, hogy a világ változik, az új körülmények között kell megtalálnunk azokat az elemeket, melyek az életünket segítik, melyek által teljesebb életet élhetünk.
Borítókép: Both Miklós a Hagyományok Háza lépcsőházában (Fotó: Havran Zoltán)
