Neo és Trinity visszatér a Mátrixba

Mikor híre ment, hogy készül a folytatása a Mátrix-trilógiának, a többség úgy reagált, hogy nincs rá szükség. Sokan (leginkább a lányok) azt is mondták, hogy a kemény tekintetű, ám mély érzésű és a férfiban fenntartások nélkül hívő Trinity (Carrie-­Anne Moss) nélkül nem ér fabatkát sem az egész (ő ugyanis meghalt a végén). Úgy látszik, a film készítői ezt pontosan tudták.

Még véletlenül se folytatják hagyományos értelemben, tehát lineáris cselekményvezetéssel a Mátrix-trilógia történetét az alkotók, hanem elkészítették az első rész egy újabb variációját. Egy hétköznapibbat. Egy olyat, amelyben Neo (Keanu Reeves) szakállat növeszt és dolgozni jár. A filmnek ezen a pontján azért csak felkacagnak a nézők, ennyi azért kijár a szuperhősöknek is. Miközben keresik magukban, hogy merre hány méter és leginkább azt, hol van az igazság (amúgy nem bonyolult: odaát van), aközben csak be kell járni gürizni, dolgozni kell, nincs mese. Illetve mese az van, tulajdonképpen az alkotók arra húzzák fel a negyedik részt, hogy kultúránk lényege a mese révén ragadható meg. A történet mesélése, ha úgy tetszik, a műalkotás, a túlélésünk záloga.

Ha az ember ki akar szabadulni a digitális társadalmunk monotonitásából, akkor vagy mesét (novellát, regényt) kezd el olvasni, vagy ha késztetést érez magában, akkor írni (festeni, eljátszani, leforgatni, eltáncolni vagy elénekelni). Ez a Mátrix-rész nem kifejezetten a mátrixlétről szól, mármint arról, hogy az emberek energiáit használják a gépek, így mindannyian laposelemként tengetjük az életünket, bár kétségkívül benne van ez is. Ez a rész arról szól, mennyire nehéz alkotni. Igen: művészi nyavalygásról van benne szó. Kétféle művészi nyavalygást ismerünk. Az egyik halálosan fárasztó és unalmas, a másik szintén halálosan fárasztó, de kicsit sem unalmas. A Mátrix: Feltámadások ez utóbbi csoportba tartozik.

Amióta a világ a világ, minden történet férfiról és nőről szól, valamint teremtésről és pusztításról. Nő és férfi szerelme nélkül nincsen élet, mármint emberi élet a Földön.

Ezt deklarálja a Mátrix: Feltámadások. Ádámnak és Évának akkor is egymásra kell találnia, ha ötvenes éveiket tapossák. A film azt mondja, hogy a szerelemnél, a szeretetnél nincsen nagyobb erő, minden pokoli ármánnyal szemben győzedelmeskedik. Feje tetejére állhat a teljes IT-szektor minden otthon ücsörgő programozójával, ha megjelenik a nő, aki tud bánni a női energiáival – aki mindegy, hogy húsz- vagy ötvenéves, esetünkben ötvenes éveit tapossa –, akkor kő kövön nem marad, mert az élet él és élni akar, a férfi életének motorja a szeretett nő, akiért megtesz mindent. Ez az a történet, amit a népmesék többségében látunk, ahogy a férfi legyőzi a sárkányt, meg kiállja a három próbát, amely általában a testét, a szívét és az eszét teszi próbára, de ez a műsor pereg az ősi mítoszokban is.

Kultúrkörünkben mindig újra és újra ugyanazt a történetet látjuk különböző variációkban. Nem véletlenül juthat eszünkbe Luigi Magni Legyetek jók, ha tudtok (1983) című filmje, amelyben nemcsak metaforikusan, de konkrét alakban is megjelenik az ördög (néha lány képében), hogy ellehetetlenítse a szerelmet. Hát, ez van itt is. Egyébként most is temérdek bravúros filmformanyelvi megoldás kápráztat el (mert nagyon nem mindegy, hogyan meséljük el újra és újra ugyanazt a történetet). A filmkritikus egyik kislánya például mindig részletesen elmondatta az esti mese során, milyen ruhát visel a hercegnő (utána is kellett olvasnia apának a könyvtárban, hogy miket hordtak). Ezt tudják a Mátrix alkotói is. Káprázatosan kidolgozott részleteket tárnak elénk. Arról már nem is beszélve, hogy még a filmjüket gyártó holly­woodi óriás­nak is beszólnak: kényszer szülte a folytatást. Csakhogy, és itt jön az igazi csavar, mindig kéri valaki a mesét. Egy mese pedig akkor lesz igazán élvezetes, ha belekerülünk mi is, mint Neo és Trinity – újra és újra.

Borítókép: Jelenet a filmből (InterCom)