A kor egyik legnagyobb ünnepelt sztárjának, Koós Jánosnak számos külföldi turnéja volt, keleten és nyugaton egyaránt. Úgy szól a fáma, hogy a hetvenes–nyolcvanas években nagyobb sztár volt a Szovjetunióban, mint idehaza. De ha ez még nem lett volna elég a sikerekből, akkor ott volt az emigráns nyugati magyarok közössége, akik előszeretettel látták vendégül az ő Koós Jánosukat, hogy kapjanak egy kis hazai ízt a magyar könnyűzene konyhájának legújabb terméseiből. Akkor még – már csak a sorsközösség révén is – sokkal nagyobb volt az összetartás köreikben, rendszeresen eljártak közösségi házaikba, és ünnepszámba ment, ha élőben láthatták-hallhatták otthoni kedvenceiket. Márpedig mindig akadt egy-két vállalkozó szellemű, Nyugatra szakadt hazánkfia, aki megszervezett a magyar énekeseknek egy néhány hónapos fellépéssorozatot. Ezek általában jó nevű lokálokban, nagy befogadóképességű éttermekben, vendéglőkben vagy hotelekben zajlottak, és ha sikeresek voltak, az énekesek továbbálltak egy másik hasonló helyre újabb néhány hónapra – már ha engedte a Nemzetközi Koncertigazgatóság. A nyugati magyar közönség eredete akkor még elég vegyes volt: voltak, akik a Monarchia korabeli kivándorlási hullám résztvevőinek leszármazottai voltak, de még őrizték a magyar identitásukat, mások közvetlenül 1945 után menekültek el, amikor látták, hogy a demokrácia híveinek itt már nem sok babér terem a szovjet befolyás miatt, és szemmel láthatóan a legtöbben azok voltak, akik az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni menekültáradatban jutottak új hazájukba.
Utóbbi körhöz tartozott az a kanadai magyar menedzser is, aki 1977 januárjára meghívta Koós Jánost az ottani magyarok előtt fellépni. Koós örömmel vállalta a felkérést, aminek egyetlen ára az volt a magyar Belügyminisztérium részéről, hogy feleségét, Dékány Saroltát és gyermekeiket itthon kellett hagynia. Logikus lépés volt ez a pártállam szemszögéből, hiszen ez volt a biztosíték arra, hogy Koós János hazajön. A teljes igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy az énekes soha nem akarta elhagyni a hazáját, s ezt a Belügyminisztérium is nagyon jól tudta. Dékány Sarolta nem nyugodott bele a belügyi utasításba, és kérelmet írt a megfelelő szervhez, hogy engedjék ki a férjével együtt – vagy a férje után – Kanadába. Az útlevélrendészet viszont első- és másodfokon egyaránt elutasította, mondván, hogy egy 1956-os disszidenshez utazott volna ki, de azt nagy részrehajlásukban már elfelejtették hozzátenni, hogy férje ugyanennél az illetőnél tartózkodott. Dékány Sarolta a döntést megfellebbezte a belügyminiszternél 1977. január 21-én. A tárca csoportfőnöke, Kukk István 1977. február 9-én végül a kérelem teljesítését javasolta azzal az indokkal, hogy az csak Koós János meglátogatását célozta, és az énekesnő feleség nem akart fellépni. A javaslatot elfogadták, 1977. február 11-én a belügyminiszteri beleegyezést Simics Sándor rendőr százados tolmácsolta írásban Koós Jánosnénak.
Dékány Sarolta egy interjúban kitért erre az ügyre:
Megfellebbeztem a Belügyminisztérium Útlevél Osztályának döntését, és végül hosszas procedúra után megkaptam az útlevelet és kimehettem Kanadába, de ott csak János énekelhetett, én nem. Mivel a gyerekek még nagyon kicsik voltak, a nagymamájuk, az én anyukám vigyázott rájuk itthon, de ott volt velük az apukám is. Egyébként amikor itthon messzebbre mentünk fellépni, akkor is a nagymama őrizte őket.
Ez az eset jól megvilágítja a Kádár-rendszer lényegét: az alattvalókkal (állampolgárokkal) tudatta, hogy igenis figyelik őket,
ez ha máskor nem, 1977-ben a Dékány–Koós házaspár számára is világossá vált. Ismerőseik, barátaik révén arról is értesülhettek, hogy miként jártak azok, akik nem teljesítették a hatalom követeléseit, és bizonyára belátták, hogy nem érdemes a párttal packázni. Ezt fordított előjellel úgyis megtették helyettük – éppen velük szemben – a pártállami hivatalnokok. A korabeli énekesek azonban fel voltak vértezve az efféle kicsinyeskedésekkel szemben. Koós János azt mondta ezzel az üggyel kapcsolatban: „A végén minden rendeződött, tehát minden jó, ha a vége jó, és ez a lényeg, nem?” Utólag nézve azt azonban hozzá kell tennünk: ahhoz, hogy ez a történet jól végződjön, kellett Dékány Sarolta leleményessége, eltökéltsége és hitvesi szeretete, ami akkor éppen szerencsés módon találkozott az egyik pártapparátcsik – akkoriban nem megszokott – rugalmasságával.
Borítókép: Bágya András zeneszerző, Koós János és Dékány Sarolta táncdalénekesek (Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)
