A díszes kelengyésládák, mint megbecsült bútorok, a házban fő helyet foglaltak el régebben. Később helyüket átvették az asztalosbútorok (ládák, fiókos komódok), de a parasztházakban a XX. századig a szoba bejáratával szembeni fő helyen álló komódon is szentképeket, szakrális (és más értékes) tárgyakat tartottak. Szinte házi oltár szerepkörben.
Makoldi Sándor (1945–2017) festőművészként közeledett a néprajzhoz, melyben felismerte a magyarság ősi hagyatékát. A népművészet kifejezési formái izgatták magyar festőként, főiskolai tanárként, diplomás néprajzosként. Ugyanis a népművészet őrizte meg leginkább a nemzet karakterét, közösségi formáját, közérthetőségét, képírásba tömörített egyetemes mondanivalóját.
Ahogy a kötetet gondozó felvidéki kiadó honlapján olvasható: „A mai Magyarországtól félig elcsatolt Gömör vármegyében találkozott az egyik legősibb bútordarabunk, az ácsolt ládák továbbélésével a XX. századig. A már elfeledett, padlásokra, kamrák mélyére száműzött, egykor itt, a Felvidéken legdíszesebb kelengyésládák jelei elkápráztatták. Mint kiderült, az országosan elterjedt bútordarabok legősibb, geometrikus (elvont) jeleinek értelmezésével eddig alig foglalkozott a szakma. Mivel tudta alkotóként, hogy e jelek nem lehetnek csak üres díszek, meg akarta érteni, hogy miért kerültek főleg a kelengyésládákra, amit az emberi élet csúcspontján, a házasságkötés ünnepén mutattak meg. A szakrális alkalom szülte fontos tartalmaikat analógiák segítségével fejtette fel, más ácsolt tárgyak (bútorok) hasonló jeleivel együtt a koporsók és bölcsők esetében is, az emberi élet nagy fordulópontjaihoz kötődően.”
Arról is olvashatunk a könyvben, hogy a ládák szerkezetére egyaránt jellemző, hogy a keményfából hasított, bárdolt oldal- és fenékdeszkáikat meg a csapokon forgó tetejét négy sarokpillérláb tartja össze, faszögekkel. Ezért könnyen szétszedhetők, összerakhatók és szállíthatók, még a nomádoknak is, s elkészítésükhöz elég egy balta. A készítés jellegzetességein túl a funkcióból nem következő szerkezeti megoldások felhívták a figyelmet a hitvilághoz kötődő tartamaikra is – amit azonban a rajtuk lévő jelek igazoltak megfelelően. Az antik szarkofágokon is fellelhető háztetőforma alkalmazását az ácsolt ládákon az indokolhatja, hogy a tárolt holminak is a háza a hasonló formájú láda. S hogy e tetőt nyeregtetőnek nevezzük – mind a háznál, mind a ládánál –, az azt is előrevetíti, hogy az ősi táltoshittel (táltos lóval, táltos pappal, táltosvilágképpel) is összefüggenek. A rájuk rótt , tehát információhordozó jeleknek is hasonló kérdéskörben, kozmikusan, mágikusan kellene hordozniuk például a menyasszony termékenységével összefüggő tartalmakat, ha már az esküvőn ezek a kelengyésládák főszerepet töltenek be. A XX. századig a nőknek nálunk ez volt az egyetlen vagy fő magukkal vitt bútoruk. Külön hangsúlyt kap a gömöri kelengyeládák gazdag mintaanyagának elemzése. A bárddal simított keményfába húzott vonalakat hornyolóval róják – hasonlóan az ősi magyar rovásírás jeleihez, amire a szerszám „vaspenna” vagy „rovókés” elnevezése is utal. Ez egy kézi szerszám: a kézi hornyoló és a körzőre szerelt hornyoló – ennek megfelelően egyeneseket és íves-körkörös elemeket lehet kombinálni vele.
