A díszes kelengyésládák, mint megbecsült bútorok, a házban fő helyet foglaltak el régebben. Később helyüket átvették az asztalosbútorok (ládák, fiókos komódok), de a parasztházakban a XX. századig a szoba bejáratával szembeni fő helyen álló komódon is szentképeket, szakrális (és más értékes) tárgyakat tartottak. Szinte házi oltár szerepkörben.
Makoldi Sándor (1945–2017) festőművészként közeledett a néprajzhoz, melyben felismerte a magyarság ősi hagyatékát. A népművészet kifejezési formái izgatták magyar festőként, főiskolai tanárként, diplomás néprajzosként. Ugyanis a népművészet őrizte meg leginkább a nemzet karakterét, közösségi formáját, közérthetőségét, képírásba tömörített egyetemes mondanivalóját.
Ahogy a kötetet gondozó felvidéki kiadó honlapján olvasható: „A mai Magyarországtól félig elcsatolt Gömör vármegyében találkozott az egyik legősibb bútordarabunk, az ácsolt ládák továbbélésével a XX. századig. A már elfeledett, padlásokra, kamrák mélyére száműzött, egykor itt, a Felvidéken legdíszesebb kelengyésládák jelei elkápráztatták. Mint kiderült, az országosan elterjedt bútordarabok legősibb, geometrikus (elvont) jeleinek értelmezésével eddig alig foglalkozott a szakma. Mivel tudta alkotóként, hogy e jelek nem lehetnek csak üres díszek, meg akarta érteni, hogy miért kerültek főleg a kelengyésládákra, amit az emberi élet csúcspontján, a házasságkötés ünnepén mutattak meg. A szakrális alkalom szülte fontos tartalmaikat analógiák segítségével fejtette fel, más ácsolt tárgyak (bútorok) hasonló jeleivel együtt a koporsók és bölcsők esetében is, az emberi élet nagy fordulópontjaihoz kötődően.”
Arról is olvashatunk a könyvben, hogy a ládák szerkezetére egyaránt jellemző, hogy a keményfából hasított, bárdolt oldal- és fenékdeszkáikat meg a csapokon forgó tetejét négy sarokpillérláb tartja össze, faszögekkel. Ezért könnyen szétszedhetők, összerakhatók és szállíthatók, még a nomádoknak is, s elkészítésükhöz elég egy balta. A készítés jellegzetességein túl a funkcióból nem következő szerkezeti megoldások felhívták a figyelmet a hitvilághoz kötődő tartamaikra is – amit azonban a rajtuk lévő jelek igazoltak megfelelően. Az antik szarkofágokon is fellelhető háztetőforma alkalmazását az ácsolt ládákon az indokolhatja, hogy a tárolt holminak is a háza a hasonló formájú láda. S hogy e tetőt nyeregtetőnek nevezzük – mind a háznál, mind a ládánál –, az azt is előrevetíti, hogy az ősi táltoshittel (táltos lóval, táltos pappal, táltosvilágképpel) is összefüggenek. A rájuk rótt , tehát információhordozó jeleknek is hasonló kérdéskörben, kozmikusan, mágikusan kellene hordozniuk például a menyasszony termékenységével összefüggő tartalmakat, ha már az esküvőn ezek a kelengyésládák főszerepet töltenek be. A XX. századig a nőknek nálunk ez volt az egyetlen vagy fő magukkal vitt bútoruk. Külön hangsúlyt kap a gömöri kelengyeládák gazdag mintaanyagának elemzése. A bárddal simított keményfába húzott vonalakat hornyolóval róják – hasonlóan az ősi magyar rovásírás jeleihez, amire a szerszám „vaspenna” vagy „rovókés” elnevezése is utal. Ez egy kézi szerszám: a kézi hornyoló és a körzőre szerelt hornyoló – ennek megfelelően egyeneseket és íves-körkörös elemeket lehet kombinálni vele.
A könyv további izgalmas kérdéseket fejteget. Erről is beszélgettünk Mede Ferenc felvidéki vállalkozóval, aki számos nemzeti projekt és művész mecénása, a könyv kiadója. – Megtisztelő, hogy kiadhattam szerves magyar műveltségünk eme kiemelkedő adattárát és értelmezési segédletét, mely egy olyan ősi kultúra meghatározó elemeit vetíti elénk, aminek továbbvitele és éltetése nemcsak kötelességünk, de egyben túlélési stratégiánk záloga is – mondta Mede Ferenc.
– Ez a könyv magyar embereknek szól. Az özvegy kívánsága volt, hogy ebben a formában adjuk ki – mondta.
Makoldi Sándor: Szuszékokra rótt üzenet – Ősi bútorunk, az ácsolt láda jelei. Háttárs Kft., 2021.
Borítókép: Makoldi Sándor festőművész (Fotó: Makoldi család archívuma)
