Akik ott voltunk, nem felejtjük. Tizenkilenc éve, február 23-án történt a Terror Háza előtt, az intézmény tervezett bezárása ellen tiltakozó tízezrek jelenlétében. Akkor ott Galgóczy Árpád is nyilvánosság elé lépett. Ezúttal Vlagyimir Bukovszkij orosz polgárjogi harcos tolmácsaként.
„Mit fogsz mondani?” – kérdezte tőle Galgóczy Árpád műfordító-világbajnok.
Mert Galgóczy személyében egy olyan orosz műfordító kérdezett, akit 18 évesen, 1947-ben szovjetellenes ellenállás szervezéséért ítéltek 20 év kényszermunkára. Aki elhurcolása után több gulágot megjárt a Szovjetunióban. Aki 7 éven át ette a lágerek sovány kenyerét, és még újabb 5 évet húzott le „kihelyezett” magyarként Karagandában, míg végre hazavergődhetett. Aki itthon a negyedszázados hazai orosz tolmácskodás taposómalmában is világbajnok orosz műfordítóvá képezte át magát. Akinek a szovjetrendszer iránti gyűlölete együtt élt az orosz kultúra iránti olthatatlan szeretetével. Olyan világbajnok ő, akinek az orosz klasszikus irodalom költészetének – Puskin, Lermontov és mások – tolmácsolása terén végzett „globálisan” egyedülálló tevékenységét néhány éve az egykori rabtartóinak utódai is kitüntetéssel ismerték el.
„Mit fogsz mondani?” – tegezte a nála fiatalabb, ám a gulágokat szintúgy megjárt Vlagyimir Bukovszkijt a Terror Háza előtti fellépés perceiben Galgóczy Árpád.
„Még nem tudom.” – villant rá Bukovszkij szeme. Az a szem, amely a hatvanas évek közepétől végignézte a saját és a társak pszichiátriai kényszergyógykezelését a Szovjetunióban. Aki kényszermunkára ítélt gulag-rabként Árpádhoz hasonló sorsban részesült.
„Még nem tudom, de mit számít az!” A pillantása pedig ezt üzente:„Mindketten tudjuk azt, amit tudni kell és érdemes.”
Az emelvényre léptek, és Galgóczy Árpád, az otthona s a könyvtárak csendjéhez szokott író és műfordító, a tüntető tömeg és a tévé nyilvánossága előtt is kitűnőre vizsgázott.
A közel évtizedes gulag-sorsot „békévé avatta az emlékezés”. Hat évvel ezelőtt a 88 éves Galgóczy Árpád államfőnek kijáró fogadtatásban részesült Tatárföld fővárosában, Kazányban. Egyedüli túlélőként vett részt Tatárföld nemzeti írójának, Ajaz Giljázovnak a Gyerünk imádkozni című regénye posztumusz bemutatóján. Giljázovval a kazahsztáni kényszermunkatáborban ismerkedett meg. Közös „elmerülésük” során irodalmi érdeklődésűek lévén sokat beszélgettek. „Szinte a testvérem volt Ajaz, akit a táborban csak Batu kánnak hívtunk”. A tatár író említett könyvében Galgóczyt is szerepelteti. Mi több, még életében kerestette is Magyarországon. A Galgóczy névre nem pontosan emlékezett. A levelére egy magyar kulturális bürokrata, aki megkímélte magát a felkutatás fáradságától – ezt válaszolta :„Ilyen nevű irodalmárról nincs tudomásunk”. Giljázov halála után a Tatár Írószövetség ismételt megkeresése már Galgóczyra talált.
Életét, küzdelmeit Galgóczy Árpád a Túlélés művészete, a Fények a vaksötétben és az Alagút vége című trilógiában örökítette meg. Letehetetlen írások. Aki olvassa, büszkeséggel tölti el a táborok magyar lakóinak helytállása. Az értelmes, kihúzott derekú küzdelmek megörökítése Árpádra vall. Élete legutolsó idejéig, még a kilencvenes évei elejéig is egyenes derekú, tévedhetetlen memóriájú emberrel találkozhattak a szerencsések.
Sit tibi terra legis!
Borítókép: Galgóczy Árpád (Fotó: Havran Zoltán)
