Kétféleképpen lehet megközelíteni Pálfi György filmjét, a Mindörökkét. Egyrészt tekinthetünk rá úgy, mint egy realista alkotásra. Vizuálisan, filmformanyelvi megoldásaiban mindenképpen egy realista mű. Ilyen tekintetben egyáltalán nem túl izgalmas vállalkozás, mert bonyolult világunk természetrajzát a legkevésbé érdemes realizmussal megragadni, a mondanivaló így felettébb szimpla lesz, igencsak kevés igazságtartalommal. Ha viszont nem a film formanyelve, hanem a tartalma felől próbáljuk megérteni az alkotást, akkor többre jutunk.
Pálfi György filmje látszólag a háborúról szól, ám ha semmilyen történelmi mélységről, múltbéli folyamatokról nem esik szó, amely egy háború mozgatórugója, továbbá semmilyen jövőbeli célra még csak említést se tesznek, akkor hajlamos az ember azt gondolni, hogy ez a film még véletlenül se akar a háborúról szólni, hanem valami teljesen másról.
Pálfi filmje a lét perifériájára taszított emberekről szól, a világunkban uralkodó félelemről, amelyben láthatatlan az ellenség, viszont folyamatosan, mindenki szeme láttára szedi az áldozatait.
Elgondolkodtató, amiről Pálfi próbál beszélni a filmjében: arról, hogyha a félelem túl nagyra nő egy társadalomban, akkor az emberek elkezdik feladni, és éppen hogy nem félnek már semmitől. Pálfi egy olyan társadalmat mutat be, amely már csak az egyéni önzőségről szól. Mindenki azt csinál, amit csak akar, semminek nincsen semmilyen következménye. Ha egy férfi le akar lőni egy fogyatékos lányt, akkor lelövi. Egy következmények nélküli társadalomban először eltűnik minden erkölcsi törvény, és ha már nincsen morál, akkor az emberi élet sem ér semmit. Félelmetes látni egy olyan disztópiát, amelyben minden egyes ember lelkében háború dúl.
Pálfi disztópiájában nincsen szeretet. A keresztény morállal a szeretet is kiveszett a világból. Ebben a filmben az emberek esznek, isznak, alszanak, párosodnak, verekednek és megölik egymást, ha úgy tartja kedvük. Az ábrázolt világból kiveszett a munka is. Senki nem dolgozik, viszont mindenki percről percre aljasabb lesz. A rendező a film drámai csúcspontján túllép a realista ábrázolás igencsak szűkös keretein, és egy pillanatra kultúrkörünk mélyebb szimbolikáját is megidézi. A két főszereplő férfimunka hiányában halászni megy, hogy tudjanak enni valamit. Először úgy tűnik, hogy egy óriási hal akadt a horogra. Erejüket megfeszítve vonszolják a partra, ám amikor a felszínre bukkan, kiderül, hogy egy félelmetes sárkányról van szó, amelyet le kell győzni. Összefogással, együttműködéssel, leleménnyel vagy erővel. A filmben vizuálisan is megjelenik a szereplők lelkét elrabló sárkány. Mindez úgy is értelmezhető, hogy akkor lesz a világban újra fegyelem és rend, ha a férfiak képesek lesznek önmagukat megfegyelmezni, ha megölik a bennünk tomboló sárkányt.
Pálfi György kegyetlen kritikával él korunkkal szemben. Azt mondja ugyanis filmjével, hogy életképtelen egy olyan világ, amelyben nincsen önfegyelem. Életképtelen egy olyan világ, amelyben a férfi nem tiszteli a nőt, amelyben a férfiak már nem tudják, mi a dolguk. A nőket és a családjukat védelmező, munkájuk gyümölcsével tápláló férfiak helyett a filmben se embert, se Istent nem tisztelő, végtelenül önző és valójában mindentől rettegő, lelkük mélyén újra kisfiúvá váló erőszakos férfiakat látunk. Hisztérikus fenevadakat.
Mindebben a legszomorúbb az, hogy a jövő építgetésén dolgozó nyugati társadalommérnökök és félelemgyárosok férfiprototípusát rajzolta a vászonra a rendező.
Polgár Tamás remekül alakítja azt a férfit, aki mindent csak látszólag csinál, de igazából hit, szeretet és lélek nélkül létezik. Zombiként. Építeni nem képes, csak rombolni tud. Nincs gyökere, múltja, így jövője se lehet.
Borítókép: Jelenet a filmből – minden egyes ember lelkében háború dúl (Fotó: Vertigo Média)
