A világhírű olasz nemzetiségű író, Alessandro Baricco neve sokak számára ismerősen csenghet: a szerző első regénye, a Castelli di rabbia (Harag-várak) után Oceano mare (Tengeróceán) című kötetében már kijelöli 1994-ben megjelent Novecento című drámájának környezetét, a végtelen és kiszámíthatatlan tenger világát. A történet szerint a Virginian nevű tengerjáró gőzhajón a két világháború közötti időszakban megfordul az akkori társadalom szinte minden képviselője. A felső tízezer vagyonos tagjai, a megannyi kispolgár, a jobb élet reményében otthonukat elhagyók és a hajó mélyén dolgozó munkások is mind útra kelnek. Egy szép napon a gőzös fűtője kosarat talál, benne egy gyermekkel, akinek a Danny Boodman T. D. Lemon Novecento nevet adja. A kisfiú fölcseperedik, a hajó fedélzetét pedig sosem hagyja el, így az állami adminisztráció számára nem is létezik. A Virginian különös, állandó lakója esténként zongorajátékával kápráztatja el a vendégeket. S bár sosem jár a szárazföldön, mégis, miután a szinte úszó kisvároson megforduló utasok megjelenítik számára a tudta nélkül körülötte formálódó társadalmakat, gesztusaikból, hangsúlyaikból és ösztönös zongorajátékából megalkotja saját, egyszemélyes világát, hogy legenda és valóság határmezsgyéjén egyensúlyozva örökre magával vigye életének megfejthetetlen rejtélyét.
Oberfrank Pál a készülő előadás kapcsán elmondta, hogy a darab főszereplője a találkozásain keresztül sokféle helyzetet megél, és ahogyan telnek fölötte az évek, folyamatosan letisztul, gondolatokban és érzelmekben egyaránt. Élete végének puritánságában eljut odáig, hogy egyetlen hang leütésében megtalálja azt a zenét, amit mindig is keresett önmagában. A címszerepet játszó színművész kifejtette, hogy hasonló ez a mindenkori pápa életéhez, akinek semmije sincsen, egyetlen halászgyűrűjét pedig összetörik a halála után.
Novecento is így hagyja el a számára egyszerre csodálatos és kiábrándító világot, hiszen materiális értelemben nem marad utána semmi, csupán a zongorája. Miután sosem lép le a hajó fedélzetéről, mindezzel azt is megüzeni számunkra, hogy mi sem fordulhatunk ki saját magunkból, személyiségünket nem tagadhatjuk meg, önmagunk vállalásával hajózunk saját utunkon, akár szerencsésen révbe érünk, akár vesztünket okozzuk. Novecento is elbúcsúzik megvalósulatlan álmaitól és vágyaitól, hogy ráleljen arra az értékre, amiért érdemes volt élnie. A játéktér dísztelenségével követi az imént megfogalmazott gondolatokat, a nézők számára pedig megadja annak a lehetőségét, hogy csupán az elhangzó szöveg alapján elképzeljék saját utazásukat. Oberfrank Pál hozzátette, hogy ebben remek partnere Pingiczer Szilárd dzsesszzongorista, aki két évig óceánjáró hajón zongorázott, így hiteles tapasztalataival gazdagítja az előadást.
Borítókép: Oberfrank Pál színművész és Pingiczer Szilárd dzsesszzongorista a darabban (Fotó: Klebersberg Kastély)
