Valódi időutazásra hívott az Hommage á Martha Graham című előadás, ugyanis nemcsak azt tudhattuk meg, hogyan viszonyulnak jelenkorunk koreográfusai Martha Graham mozdulataihoz a második felvonás során, hanem az is kiderült az első felvonásból, milyen újítások örvendeztették vagy éppen botránkoztatták meg a 30-as és a 40-es évek közönségét.
Az első táncelőadás Martha Graham ikonikus szólójának felélesztése, a Lamentation (magyarul siralom) eltáncolása volt. Az 1930-as ősbemutatón a Lamentation valósággal sokkolta a közönséget, ilyet előtte ugyanis még nem láttak. A színpadi mozgás helyett a táncos az egész szóló alatt ülve maradt, testét elrejtette a rendkívüli jelmez, így táncolta végig a darabot. Valamiféle meditatív állapotot láttunk, azt, hogy a táncos gúzsba kötve próbál mozogni, de a lelki fájdalom megakadályozza őt abban, hogy kibontakozzon. Így mozgása darabos marad, a lélek fuldoklását a vizuálisan megjelenő mértani formák közvetítik.
A lélek zaklatottságának, a mély lelki folyamatoknak a kifejezője a zene is, amelyet Martha Graham Kodály Zoltán magyar zeneszerző alkotásaiból választott.
Janet Eilbert, a Martha Graham Dance Company társulat művészeti vezetője az előadás előtt elmondta, hogy
az 1930-as ősbemutatón azt hozta a világ tudomására ezzel a koreográfiával Martha Graham, hogy a modernizmus megérkezett a tánc világába is. A Lamentationt nézhetjük úgy is, mint egyetlen asszony gyászát, de úgy is, mint magát a gyászt.
A második táncelőadást, amelynek címe a Panoráma, és amelyet Martha Graham 1935-ben koreografált, a Magyar Táncművészeti Egyetem huszonhét fiatal táncosa adta elő piros ruhában. A temérdek táncos mozgása mértani formákká állt össze, ezzel is érzékeltették a világban létrejövő rend és káosz kapcsolatát. Néha kitört az egyén a közösségből, majd újraegyesült vele. A táncosok szabadságvágya – ha úgy tetszik, lázadása – abban is megnyilvánult, hogy mozgatták a fejüket, amely a klasszikus balett-tánc esetében nem lehetséges. Janet Eilbert a színpadi látvány magyarázataként elmondta, hogy
