Valódi időutazásra hívott az Hommage á Martha Graham című előadás, ugyanis nemcsak azt tudhattuk meg, hogyan viszonyulnak jelenkorunk koreográfusai Martha Graham mozdulataihoz a második felvonás során, hanem az is kiderült az első felvonásból, milyen újítások örvendeztették vagy éppen botránkoztatták meg a 30-as és a 40-es évek közönségét.
Az első táncelőadás Martha Graham ikonikus szólójának felélesztése, a Lamentation (magyarul siralom) eltáncolása volt. Az 1930-as ősbemutatón a Lamentation valósággal sokkolta a közönséget, ilyet előtte ugyanis még nem láttak. A színpadi mozgás helyett a táncos az egész szóló alatt ülve maradt, testét elrejtette a rendkívüli jelmez, így táncolta végig a darabot. Valamiféle meditatív állapotot láttunk, azt, hogy a táncos gúzsba kötve próbál mozogni, de a lelki fájdalom megakadályozza őt abban, hogy kibontakozzon. Így mozgása darabos marad, a lélek fuldoklását a vizuálisan megjelenő mértani formák közvetítik.
A lélek zaklatottságának, a mély lelki folyamatoknak a kifejezője a zene is, amelyet Martha Graham Kodály Zoltán magyar zeneszerző alkotásaiból választott.
Janet Eilbert, a Martha Graham Dance Company társulat művészeti vezetője az előadás előtt elmondta, hogy
az 1930-as ősbemutatón azt hozta a világ tudomására ezzel a koreográfiával Martha Graham, hogy a modernizmus megérkezett a tánc világába is. A Lamentationt nézhetjük úgy is, mint egyetlen asszony gyászát, de úgy is, mint magát a gyászt.
A második táncelőadást, amelynek címe a Panoráma, és amelyet Martha Graham 1935-ben koreografált, a Magyar Táncművészeti Egyetem huszonhét fiatal táncosa adta elő piros ruhában. A temérdek táncos mozgása mértani formákká állt össze, ezzel is érzékeltették a világban létrejövő rend és káosz kapcsolatát. Néha kitört az egyén a közösségből, majd újraegyesült vele. A táncosok szabadságvágya – ha úgy tetszik, lázadása – abban is megnyilvánult, hogy mozgatták a fejüket, amely a klasszikus balett-tánc esetében nem lehetséges. Janet Eilbert a színpadi látvány magyarázataként elmondta, hogy
egy olyan időszakban jött létre a darab, amikor Amerikát alapvető politikai változások rengették meg, és a társadalmi aktivizmus került a gondolkozás és a művészet homlokterébe.
A harmadik darab az 1947-ben készült Bolyongás az útvesztőben. Ez Thészeusz mítoszát állítja a középpontba, aki azért hatol be a labirintusba, hogy megküzdjön a Minotaurusszal. Martha Graham darabjában nem férfi, hanem nő a főszereplő, és nem fizikai, hanem lelki küzdelemről van szó, amelyet persze vizualizáltak és lefordítottak a tánc nyelvére. A nő a saját lelki félelmeivel küzd, saját démonait, szorongását próbálja megszelídíteni.
A negyedik előadás, amelynek címe Dicshimnusz ártatlan komédiások számára, (az előzőekhez képest) egy nagyszabású mű. A magyar közönség korábban még nem láthatta, mert az ősbemutatója alig néhány hete volt. Egyébként ugyanezen a címen Martha Graham alkotott már egy táncművet, ami viszont elveszett (egyetlen tétel, a hold kivételével). Eredetileg a természet dicsőítéseként nyolc rövid tételből állt, ezeket az új feldolgozás is megtartotta. Téma volt tehát a nap, a föld, a szél, a víz, a tűz, a hold, a csillagok és a halál. Az elveszett tételeket új koreográfiával keltették életre, mindegyiket egy-egy kimagasló koreográfus alkotott újra, kivéve a hold című tételt, amelyet továbbra is Martha Graham koreográfiája alapján táncoltak. A rövid táncokat Sonya Tayeh átvezető koreográfiája fogta össze, Jason Moran dzsesszzongoristának pedig a darabhoz készített zenéje teremtette meg a koreográfia egységét. Ez utóbbi előadás nemcsak a természetről szólt, hanem a benne élő férfi és nő szerelméről is, amelyről igazán emlékezetes képekben mondott a tánc megújuló nyelvén maradandót.
Borítókép: Jelenet az előadásból (Fotó: Luis Luque)
