– Visszagondolva, már gyermekkoromtól minden a film, a vizualitás felé terelt – nyilatkozta Gyarmathy Lívia filmrendező évekkel ezelőtt a Filmtett című filmes portálnak adott interjúban. – Apróságok, amelyeknek igazából nincs jelentőségük, mégis álomvilágként dereng egy-egy emlékkép. Aztán a kalandos évek alatt kikristályosodott, hogy mást akarok. Abban a bizonytalanságban nem találtam a helyem, sokféle utat kipróbáltam, több egyetemet, több irányt, de nem éreztem jól magam. Aztán tudatosodott bennem, hogy a film az, amivel foglalkozni akarok – mondta. Arra a kérdésre, hogy játék- vagy dokumentumfilmesnek tartja-e magát, sajátos választ adott az interjúban: – Egyiknek sem. Egyszerűen filmesnek. Mindkettőnek helye van az életemben, a munkámban, de mindkettő más-mást jelent – mondta a rendező. – A dokumentumfilm az események közvetítése, a játékfilm pedig olyan, amiben ura vagyok a helyzetnek. A dokumentumfilm nem mechanikai munka, nem csupán egy fontos esemény dokumentációja. Ez a felfogás eltávolítja a nézőket a dokumentumfilmtől. Hiszen az események a valóságból alakulnak, és én vagyok az, aki kódolom az eseményeket, ez pedig megjelenik a filmben. Hiszen ott vagyok: a laza és sokaságában jövő eseményeket látva késztetést érzek, hogy megszerkesszem azokat – a szerző benne van a filmben. A miértekre a néző is választ kér, és a rendező is választ akar adni – valahol ez a funkciója.
Egyedüli nőként végzett a Herskó János vezette kísérleti filmrendezői osztályban, amelyet olyan diákokkal töltöttek meg, akiknek már volt egy diplomájuk. Volt mögöttük egy életút, rendelkeztek másfajta élettapasztalattal. Sosem titkolta el együttérzését filmjeiben. – Nem szoktam kirekeszteni a filmből az érzelmeket. Erénynek tartom, ha az érzelmek meg tudnak mutatkozni – mondta a rendező. Már diplomafilmjében is igazolható ez a gondolat. A film, az 58 másodperc a versenyúszók világába kalauzol, és azt örökíti meg, mi játszódik le verseny közben egy sportoló fejében, aki alulmarad a versenyben. Első dokumentumfilmje, az állami gondozott gyerekekről szóló Üzenet a miskolci fesztiválon is ezt közvetíti. Időszerű közéleti gondokat feszegetett a hetvenes években forgatott Magányosok klubja és a Minden szerdán című filmje. A kamaszok „ragasztózásáról” szóló Kilencedik emelet (1977), amelyet ő maga a legkeményebb filmjének tart, elnyerte az oberhauseni filmfesztivál nagydíját. Együttélés című filmjében egy sváb lány és egy székely fiú esküvője tépi fel a régi sebeket. Rómeó és Júlia a nyolcvanas évek vidéki Magyarországán, jóval pozitívabb végkifejlettel. A mi gólyánk című derűs szépségű filmjében a falu lakói közösen gondozzák a télre itt ragadt gólyát. A tavasz beköszöntével a madár visszatér a természetbe. 2000-ben az év legjobb európai dokumentumfilmjének járó Európa Filmdíjjal jutalmazták a filmet. Egy kicsit én, egy kicsit te című vígjátéka a több nemzedék együttélésének problémájáról, A csalás gyönyöre pedig az érzelmi elbizonytalanodásról szól. Ennek zenéjét az olasz Ennio Morricone komponálta.
Férjével, Böszörményi Géza filmrendezővel több forgatókönyvet írt, első közös sikerük az Ismeri a szandi-mandit? című játékfilm volt 1969-ben, ami nagy kritikai és közönségsikert aratott. A Schütz Ila, Dajka Margit és Kiss Manyi főszereplésével készült film azóta gyakran játszott klasszikussá vált. 1988-ban közösen rendezték a Böszörményi Géza internálásának körülményeit megidéző Recsk 1950–1953 – Egy titkos kényszermunkatábor története című politikai dokumentumfilmet. Az alkotás elnyerte az év legjobb európai dokumentumfilmjének járó Félix-díjat, a témából 1996-ban Szökés címmel (főszerepben a lengyel Daniel Olbrychskivel) játékfilmet is forgattak. Közösen készítették 1988-ban a Faludy György, költő című portréfilmet, majd 1991-ben a …Hol zsarnokság van... című dokumentumfilmet Sárközy Endréről, az ötvenes években halálos ítéletek sorát hozó bíróról. Ez a filmjük 21 évig állt a dobozban, mert a bíró a filmszemlés bemutató után visszavonta korábbi hozzájárulását a vetítéshez. A családi hagyományt folytatta lányuk, a 2021-ben elhunyt Böszörményi Zsuzsa Balázs Béla-díjas rendező, aki 1991-ben az Egyszer volt, hol nem volt... című filmjével elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó diák Oscar-díjat.
