Kék pillanatok a múltból régi fotótechnikával

Fények, (l)élek, kékek – e három, avagy négy, égbe kéredzkedő szócska akkor nyeri el igazi értelmét és gyűrűzik tovább a megértések során keresztül a magasba, amikor belépünk a fehér falakon, fehér rámával és fehér paszpartuval kerített kék képek közé. Török Máté Fénykék című tárlata a cianotípia eljárásával készült fotográfiák meseszerű világába kalauzol, miközben asszociá­ciók tömkelegét hívja elő.

20220713 Nagymaros Török Máté a Misztrál együttes tagjának fotókiállítás fotó: Teknős Miklós (TEK) Magyar Nemzet Fotó: Teknős Miklós

Nem meglepő, hogy nem vetkőzi le muzsikusi önvalóját fotóművészi minőségében sem, ami az analógiát illeti. – Azt szeretem leginkább, mikor a semmiből valami lesz. Ez pedig más művészeti irányzatra is igaz – fejti ki, majd a dallam és a kép megszületése között húz párhuzamot, de – mint mondja – a versválasztást is a látásmód determinálja.

A költészet megjelenik áttételesen a kiállított alkotásaiban is, hiszen a képek címválasztása mind-mind allegorikus jellegű.

Aki zsigereiben érzi Wass Albert és Nyirő József világát, akinek fáj Trianon, aki rendre visszavágyódik a régi magyar világba, azt pontosan tudja, hogy miért kapta például az Átjáró elnevezést egy gyimesi tornácos parasztház portája. Úgy köszön vissza egy rég elfeledett minőség ebből a kékségből, ahogy a verőcei Kárpát-haza templomára rímel Reményik Sándor sora, mely a sűrű erdőből kitekintő, kicsiny kápolna tornyát ábrázoló kép címét adja: „…szikra szunnyad bennem is…”

A fotózás kialakulása erősen kötődik Párizshoz, ezért néhány ott készült képét is bemutatja a művész, a másik szekciót az erdélyi felvételek adják, valamint nagy hangsúly került a természetre is: erdők, fák, vizek, leginkább a Börzsöny és a Duna jelenik meg. – A fa az életünk része, szinte a vízzel egyforma természetességgel van jelen a mindennapjainkban. Nekünk, zenészeknek a hangszereink is fából vannak, vagyis a fát mindenhová visszük magunkkal – mondja, miközben rámutat arra a képre, amelynek a Megtartó erő címet adta. Az erdőrészleten sűrű, egyenes szálfák sokasága között egy megdőlt fa látható, amely nem zuhant a földre, mert támaszt nyújtanak számára a társai.

Török Máté szerint példaként is tekinthetünk az erdőre és a fákra: érdemes az életünket úgy élni, hogy az akár megtartó erő legyen valaki más számára.

A Naptánc című sorozat már-már a szürrealitás határát súrolja, az egyik sarokban pedig ismerős portrék tekintenek vissza ránk: vers­éneklők, akik nem véletlenül kaptak helyet ezen a kiállításon.

Nagymarosra mindig szívesen megyek, mert sosem tudok betelni a látvánnyal. A Dunakanyar külső ívén, a folyó és a Börzsöny vonulatai közé ékelődik a város; a túloldalon pedig a magyarság ősi, szakrális területe, a Pilis vonulatai húzódnak. Éppen szemközt, a Visegrádi-hegység szikláin ül a fellegvár, amely a nagymarosi Szent Kereszt Felmagasztalása-templom kertjéből nézve úgy tetszik, mintha csak az ég alján csücsülne. Ez a templomkert szolgál immár húsz esztendeje a Regejáró Misztrál Fesztivál fő helyszínéül, ahol verséneklők, regösök, igricek, garabonciások rendre megfordulnak a színpadon. Az idei, vagyis a huszonegyedik alkalom (Július 15–16.) adja a keretét Török Máté cianotípiakiállításának is, amely egészen augusztus 15-ig tekinthető meg a Sigil Galériában.

Borítókép: Török Máté (Fotó: Teknős Miklós)