Felröppent a földről egy szerény, szép kismadár. Szárnyalni tudott éneke, furcsa varázsa volt, boldogított, lelkesített, vidám nevetést varázsolt, eszméltetett. Tüneményes találékonysága mindig megtalálta a lélek legbonyolultabb kulcsát. Jó volt vele együtt lenni. Meghalt Kovács Margit – írta nekrológjában, 1977 júniusában Somogyi József grafikus- és festőművész, akinek ma is érdekesen hatnak sorai, főként ha elolvassuk, mit mondott Kovács Margit néhány évvel korábban, 1966-ban Frank János művészettörténésznek, aki az V. Országos Iparművészeti Kiállítás kapcsán intézte hozzá kérdéseit. Az alkotó így fogalmazott:
„Egyik barátom azt mondta a múltkor, mit akarok, én már megcsináltam az életművemet. Azt mondtam neki, én nem arra gondolok, mit csináltam tegnap, hanem, hogy holnap mit fogok csinálni. Különben az egész kis élet, az egész kis munka nem érne semmit. Nem akarom bezárni magamat semmi elől. De arra is vigyázok, hogy bele ne sodródjam egy üresjáratba! Meg akarom tartani az őszinteségemet, egyéniségemet. Madárból is, növényből is, állatból is van mindenféle fajta. Egy rigó úgy él, mint egy rigó, és egy sas úgy él, mint egy sas. Hamis volna az egyiktől, ha a másik tollába bújna, és nem is volna meggyőző. Érzem én az absztraktban is – a jó absztraktban – azt a feszültséget, ami a világra hozta. De azt is érzem, hogy eljön majd az idő, amikor az embereknek föltámad a kívánságuk a romantika iránt.”
Az embereknek azonban Kovács Margit művészete iránt támadt fel újra és újra a kíváncsisága. A különös, sehova be nem sorolható művészt esztétikailag próbálták értékelni. Írtak számos dolgozatot a korongolt szobrairól, megírták, hogy az agyagművesség ősi törvényeit betartva készíti figuráit, leírták, miket ábrázolnak a hengeres testű alakjai, és hangoztatták, mennyire nemzeti érzelműek a kerámiaszobrai. A művésznő munkásságának, személyiségének lényegét mégsem sikerült megragadniuk, szavakba önteniük.
Később, amikor a magyar kerámia a modernebb formák felé fordult, a Kovács Margitról írott szakcikkek megritkultak, mintha megfeledkeztek volna róla. Ekkoriban úgy tűnt, egy olyan nem kvalitásos iparágnak a kvalitásos képviselője, amit magyar emléktárgyművészetnek lehetne nevezni, és amelynek rajta kívül nincs más zászlóhordozója, amelynek nélküle nincs folytatása.
Kovács Margit művészete csak a szecesszió felől közelíthető meg sikerrel. A szecessziónak arra a sokáig élő, évtizedeken át elhúzódó ágára gondolok, amelynek legpregnánsabb képviselője nálunk Kozma Lajos volt – méltatta a korongozó szobrászt Perneczky Géza képzőművész, művészettörténész 1970-ben. Az általa említett ág az 1930-as évekig élt, lassan változva, alakulva, asszimilálva a modern tárgyformálás vívmányait. Kétségtelen, hogy a magyar keramikusok mind ebből az ágból indultak, de talán Kovács Margit volt az, aki mindvégig megőrizte a stílus fő törvényeit. Az ő művein teljesedett ki a szecesszió, a kézművesség áhítatos tisztelete, forrt eggyé a figura és az ornamentika, vélte Perneczky Géza.
A modern magyar kerámia egyik alapítója és európai rangú vezéregyénisége, Kovács Margit 1902-ben született Győrben. A keramikusmesterség alapjait 1926-ban a bécsi Wiener Werkstätten egykori tagjánál, Hertha Buchernél ismerte meg. Szobrászatot Karl Killernél Münchenben, kerámiát Adalbert Niemayernél tanult.
Hazatérve elsőként a Tamás Galériában mutatkozott be 1928-ban. Ettől kezdve minden nagyobb hazai és külföldi kiállításon részt vett. Tárlatai a magyar művészeti élet eseményei közé tartoztak, olvasható a Magyar Életrajzi Lexikonban. Gyorsan alkalmazkodott a körülményekhez, kiváló képességeivel Gádor István és Gorka Géza mellé emelkedett. Több évtizeden át főként ők hárman képviselték Magyarországot az európai kerámiaművészetben. Alkotásait bemutatta a párizsi és a brüsszeli világkiállításon, a velencei biennálén, de Rómában, Torinóban is.
Művészetében a figurális tendencia öltött határozott formát. Műveinek legnagyobb csoportját a fényes mázas kerámiák, reliefek képviselték. Első fontos műve Budapest Székesfőváros Bécsi Idegenforgalmi Hivatala számára készült 1931-ben. Az ősfoglalkozásokat ábrázoló relief része a Szent Frigyes (1931), a Kecskés kislány (1935) és Szent Flórián fülke (1935). A korszak kiemelkedő kisplasztikája a Zsemleleány (1933–34).
A francia gótika és a bizánci ikonok hatására expresszív stílusa 1936–40 között a dekoratív megoldások felé fordul. Vallásos tárgyú falképeket és agyagkivágásokat készített ekkor stilizált formanyelven. Ezek közé tartozik a komáromi templom szószéke (1937), a városmajori templom keresztelő kápolnájának padlózata (1938) és az Angyali üdvözlet (1938). Az égieket – ahogyan P. Brestyánszky Ilona értékelte – magyar talajba ültette.
A harmincas évek végén több épületkerámia került ki a műhelyéből, köztük az Iparművészeti Társulat 1938-as kiállításán aranyéremmel kitüntetett díszkályha, amely egyik főműve, és a győri Szent Imre-templom kapubejárata (1939). De indult más irányba is. „Csak látogatóba járok parasztok közé, mégis őket mintázom a leggyakrabban” – nyilatkozta újabb útkereséséről. A népművészetnek úgy lett a tisztelője, művelője, mint Bartók Béla és Kodály Zoltán: önmagát is hozzáadta az élményhez. Ebben az időszakban korongolta népművészeti ihletésű figuráinak egész sorát (Kuglófmadonna, 1938).
A hatvanas években alakjai újból zömökekké váltak, egyre nagyobb szerepet kapott rajtuk az elmúlás gondolata. Színei elhalványultak, sokszor teljesen elmaradtak, nagyméretű korongolt figurái csőszerűen megnyúltak. Utolsó faliképein a geometrizáló törekvéseket társította az expresszív formaadással.
Szentendrén múzeumot rendeztek be és neveztek el róla 1973-ban. Itt a legjelentősebb alkotásait helyezték el. Utólag a kiállítóteret kibővítették. Az alkotó kvalitásait is elismerték: 1948-ban Kossuth-díjat kapott, 1953-ban érdemes, 1959-ben kiváló művész lett. 1996-ban posztumusz Magyar Örökség-díjban részesült.
Borítókép: Kovács Margit keramikus (Fotó: MTVA-archívum)
