Vörösréz

A Szolnoki Művésztelep százhúsz éves lett, a Szolnoki Művészeti Egyesület elnöke, Pogány Gábor Benő Munkácsy-díjas szobrászművész hatvan. Ebből az alkalomból nyílt önálló kiállítása a Kert Galériában, ahol meglátogattuk, hogy körbevezessen a kolónián, és felidézze életútja legemlékezetesebb pillanatait.

Pogány Gábor Benő szobrászművész 20220707 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

Szolnok főterét megkerülve fordulunk be a Városháza udvarára. Pogány Gábor Benő autója hátsó üléséről a hóna alá kap két műanyagból formált emberfejet, és elindul velük az első emeletre, a díszterembe. Ott lesz kiállítása a szolnoki művészeknek. Miután a munkák a helyükre kerülnek, megnézzük a megyeszékhely belvárosában álló köztéri szobrait: a Zounok ispánt és a színház névadóját, Szigligeti Edét ábrázoló plasztikáit.

Amíg innen a művésztelepre érünk, elmondja, hogy évekkel ezelőtt rajongott a kutyákért, 12 erdélyi kopót nevelt egy időben. 

Amikor a Magyar Nemzeti Bank meghirdette a Magyar kutyafajták című éremsorozatot, a magyar vizslára kiírt pályázat volt az első, amelyet megnyert, 

sőt rekordot is felállított, hiszen a kibocsátott tízezer érmét egy hét alatt elkapkodták. A magyar kutyafajtákat ábrázoló szobrai is sikeresek lettek. Sótonyi Péter rektornak köszönhetően a fővárosi Állatorvostudományi Egyetem parkjába kerültek, ott tekinthetők meg.

De van egy másik kutyás története is. A kiskunhalasi második világháborús emlékműbe több mint ezerkétszáz áldozat nevét kellett belevésnie. Az áthidaló megoldás az egyik kutyakiállításon jutott eszébe, ahová egy gravírozó cég is kivonult.

– Megkérdeztem a mesterembert, milyen hosszú anyagot tud befogni a gépbe. Amekkora a helység, ahol épp dolgozom, válaszolta. Erre 

kigondoltam, hogy csinálok egy tizenkétszögű oszlopot, amelynek mindegyik oldalára rágravíroztatok száz nevet. 

Fotó: Bach Máté

Így is lett. A maradék anyagból még két zászlós bronzfigura is kijött. Ez volt az első olyan szobor az országban, amelyen feltűnt a régi angyalos címer. Az első világháborús emlékműveknek volt egyfajta ikonográfiája, a másodikét nekünk kellett kitalálnunk – részletezi Pogány Gábor Benő.

A történet végére felérünk a Zagyván átívelő hídra. Mögötte az egykori vár maradványai körvonalazódnak, de csak egy régészeti ásatási telep mélyén. Erre épül majd rá a művészkolónia látogatóközpontja. A Zagyva felé néző kőtornyot, amely kilátóként szolgált, a régi művésztelepesek emelték, alsó szintjén borospincével. Előtte áll az új bástya, amely díjazott várostörténeti kiállítóhely.

Terepszemlénk kiváló keretet teremt ahhoz, hogy a szolnoki végvári vitéz is szóba kerüljön. Amikor Pogány Gábor Benő a főiskola elvégzése után Budapestről hazakerült Szolnokra, az akkori múzeumigazgató, Kaposvári Gyula azzal kereste meg, 

készítsen egy plasztikát a végvári vitézről, hogy legalább egy szobor jelezze jelképesen, hol állt a hajdani erőd. 

Sokáig csak a gondolataiban létezett a hős alakja, mígnem néhány éve Szalay Ferenc polgármester kérésére meg is valósította elképzelését. Vitéze azóta pallosára támaszkodva néz elébe sorsának. Amennyiben minden a tervek szerint halad, és visszaépítik a füles bástyákat oda, ahol valaha álltak, az egyikre felkerülhet a páncélinges.

A művésztelepre érve vetünk egy pillantást a felújított műteremlakásokra, majd betérünk a Kert Galériába, ahol a művésztelep százhuszadik évfordulója alkalmából nyílt önálló kiállítása a hatvanadik születésnapján.

Pogány Gábor Benő művészi pályája a képzőművészeti főiskola elvégzése után Csongrádon indult, ahol egy évig vendégeskedett. Ekkor készítette az Ádámot és Évát ábrázoló plasztikája tervét, amely meg is valósult. Ezt egy francia gyűjtő vette meg. Ezt követően Svájcba, Skóciába, Olaszországba is eljutott néhány munkája. 

A világ első Petőfi–Szendrey Júlia páros szobrát – amelyet azóta évente megkoszorúznak – a Máramaros megyei Koltó részére készítette.

A házaspár itt töltötte a mézesheteit, ugyanitt írta meg Petőfi a Szeptember végén című versét, amely szimbolikusan a térplasztikán is feltűnik.

A Noé bárkája című kompozíciója felállítására 14 évig kellett várnia. Magyari Márton barátjának köszönheti, hogy a kompozíciót mégis sikerült felavatniuk Veszprémben. Az ő kiállításának megnyitóján találkozott össze Gopcsa Katalin művészettörténésszel, aki az örmény kisebbségi önkormányzat vezetőségében is részt vett. Amikor beszélni kezdett neki az Ararát-szoborról, azonnal csillogni kezdett a szeme. Két hét múlva már arról tárgyaltak, miként lehetne megvalósítani. Azóta örmény zarándokhely, a béke jelképe Veszprémben.

Komoly statikai számításokat kellett elvégezni ahhoz, hogy az alkotás a helyén maradjon, hiszen a hét méter magas mészkő oszlopra helyezett négy méter hosszú vörösréz bárka az erős szélben vitorlaként működne

– fejtegeti Pogány Gábor Benő.

Ha van rá lehetősége, bibliai és mitológiai témákat választ. 

Megmintázta már sárkányölő Szent Györgyöt, Assisi Szent Ferencet, Szent Vendelt, Szent Flóriánt és az országot az istenanyának felajánló Szent István királyt. Műveltsége klasszikus alapokon nyugszik, de a szobrászathoz fűződő viszonya is klasszikus: követ farag, bronzöntéssel foglalkozik, viaszvesztéses technikát alkalmaz.

– Ezek szerint a szobrászatban a fémet, a fémmegmunkálást szereti leginkább? – kérdezem a Kölcsey Ferencet ábrázoló kisplasztikánál, amelynek kéziratot formázó háttérlapján – amelyen a Himnusz sorait vélem felfedezni – átszűrődnek a napsugarak. Válaszként hangzik el, hogy

a vörösréz az egyetlen vörös színű fém a földön, megmunkálásának minden mozzanata izgalmas,

beszippantja az embert. Olyan érett anyaggá válik az alkotó kéz alatt, amelyből a legelképesztőbb formák, tárgyak is előállíthatók.

Ami még ennél is szebb ebben a szakmában, amit én hivatásként élek meg, hogy a teremtőt utánozzuk, lelket lehelve az élettelen anyagba.

– De van még valami. Ha a szobrászat nem anyagba zárt költészetként valósul meg, nem sok értelme van – fogalmaz a Munkácsy-díjas alkotó.

Legfőbb mecénásukat, Nyolczas Nándort két éve veszítették el. Ismeretségük azután kezdődött, hogy megjelent egy fénykép Pogány Gábor Benő Cantata profana című munkájáról a helyi újságban. Ekkor kereste meg későbbi támogatójuk, jelezve: mindenképp meg szeretné tekinteni a szobrot, bárhol is álljon. Ki kellett ábrándítania, mivel nem volt meg nagyban. Erre megkérdezte, mit kellene tenni, hogy nagyban is megvalósuljon?

Nyolczas Nándor – akinek emléktáblát is avattak a művésztelepen – növényolajipari gépészmérnök volt, növényolajgyárakat tervezett és kivitelezett, a műhelyei viszont már üresen álltak megismerkedésük pillanatában. Az egyiket berendezte bronzöntődének. Beszerezte az alapanyagokat, fizette az előállítás költségeit. Olcsóbbá tette a bronzöntést. A szobrok a kertjében álltak, nem volt szándékában ezeket értékesíteni, a társaságukban érezte jól magát, idézi fel interjúalanyom.

Magyarország első művésztelepe, a szolnoki is hasonlóképpen jött létre, olyan földesurak, tehetős emberek kezdeményezésére és finanszírozásával, akik presztízzsé tették a művészetek támogatását, létrehozták a kolónia saját műgyűjteményét. Köztük Lippich Gusztáv és Kohner Adolf. Az alkotóközösséggel a mai Szolnok is jól jár, hiszen művészeti életet generálnak, sőt a középiskolai szintű művészképzést is elindították, megszervezték.

A tárlat megtekintése során megtudom, hogy édesapja, aki alkotó rajztanár volt, jó barátságot ápolt Bokros László festőművésszel, akihez beszélgetni, sakkozni, pingpongozni járt a művésztelepre. Egyszer, tízéves korában elhozta magával. 

Megállt a műterem közepén, és úgy érezte, ő is így akar majd élni. Húsz év múlva abba a műterembe került, ahol megfogalmazódott benne ez a gondolat. 

Ezt követően céltudatosan haladt a szobrászat irányába.

Pályaválasztás előtt apám felvitt Pestre, beíratott kőfaragónak az egyik vállalathoz, majd ezüstművesnek az állami pénzverdébe, annak reményében, hogy őszig eldöntöm, mi szeretnék lenni. 

Aztán bementünk a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat székházába, ahol közölték, hiány van cizellőrből, legyek az. Néztünk egymásra értetlenül. Apám megkérdezte, mi az a cizellőr? Hát az, aki a bronzszobrokat összeállítja, befejezi, válaszolták. Ez tetszik, bólogattam. Mit kell ehhez csinálni? Felvételizni kell a művészeti középiskolába. Elmentem, felvettek. Délután kettőtől este kilencig a felnőttekkel együtt próbáltam elsajátítani az elméletet, délelőtt pedig a kőbányai állami szoboröntődében a gyakorlatot. Éreztem, nincs ez így jól. Tavasszal újból felvételiztem, de akkor már a nappali tagozatra. Máig hasznát veszem az ott tanultaknak – idézi fel a történteket riportalanyom.

Fotó: Bach Máté

Amikor Amerigo Tot százéves lett volna, Pogány Gábor Benő készített egy szobortervet Fehérvárcsurgóra, a külföldre távozott magyar szobrászművész szülőfalujába, ahhoz a Madonnához kapcsolódóan, amit a hetvenes években maga a világhírű alkotó adományozott a helyi katolikus templomnak. Feljegyzések maradtak fenn arról, hogy Mária a művész édesanyját ábrázolja. Innen jött az ötlet, hogy a kompozíció két figurája, az anya és fia legyen Szűz Mária és Jézus Krisztus, a teremtő és a teremtője fura parafrázisa, fejtegeti a költői kisplasztikánál Pogány Gábor Benő, majd lezárva beszélgetésünket, a fiatalon vértanúhalált szenvedett Boldog Sándor István szalézi szerzetesnek emléket állító köztéri szobrához kísér.

Borítókép: Pogány Gábor Benő (Fotó: Bach Máté)