– Kikhez köthető a Szolnoki Művésztelep megalapítása, milyen volt a kezdet?
– A XIX. század második felében August von Pettenkofen kiváló osztrák festő volt az, aki elsőként figyelt fel a szolnoki táj egzotikumára, az itt élő emberek jellegzetes arcára, megjelenésére. Haditudósítóként, hadirajzolóként kezdte járni a vidéket. Az itt festett képeit rendszeresen kiállította Bécsben, Münchenben, Párizsban. Azok a festők, akik akkoriban Európa nagyvárosaiban képezték magukat, neki köszönhetően figyeltek fel a Tisza-parti településre és környékére. A plein air festészet időszaka volt ez, amikor az alkotók úgy döntöttek, kivonulnak a műtermekből a természetbe, ott készítik el munkáikat, a városok, falvak utcáin merítenek témát. Ennek a folyamatnak a részeként történt meg, hogy a kor neves magyar művészei közül többen is, így Bihari Sándor, Mihalik Dániel, Kernstok Károly, Mednyánszky László, Vaszary János 1901-ben aláírta azt az okmányt, amelynek alapján egy év alatt helyi és országos forrásokból felépítettek a Zagyva-folyó partján, az egykori szolnoki vár területén egy műteremházat. Ez lett a művésztelep, amely 1902-ben nyitotta meg kapuit.
– Trianon milyen változásokat hozott a kolónia életében?
– Az első világháború utáni határmódosításokkal sajátos helyzet állt elő, hiszen Szolnok Budapest és Nagybánya között van félúton. Az első világháború után nehezített körülmények között lehetett eljutni Magyarországról Nagybányára, és a művésztelep magyar vonatkozásai is mellékvágányra kerültek. Ez hatással volt Szolnokra is, mivel Trianon előtt sok művész felváltva dolgozott Nagybányán és Szolnokon.
– A két világháború közti második korszak mégis jelentős epizódja a Szolnoki Művésztelepnek. A történelmi szakítás után hogyan tudott talpra állni a kolónia?
– Ezt a periódust Aba-Novák Vilmos, Borbereki Kovács Zoltán, Kovács Margit, Zádor István, Pólya Tibor, a negyvenes években Basilides Barna, Mattioni Eszter és Bernáth Aurél neve fémjelzi. A két világháború között még csak nyári műhelyként használták a kolónia tereit, tavasztól őszig zajlott bennük az alkotómunka. A második világháború után lettek téliesítve. Sajnos a második világháborúban bombatalálat érte a művésztelepet, a dokumentáció és több ezer műalkotás megsemmisült. Az újjáépítés a háború vége felé kezdődött, és viszonylag rövid idő alatt néhány műteremlakás újból lakhatóvá vált. A szakmai munka némiképp módosult felállásban folytatódott, hiszen az ötvenes évek derekán új művészgarnitúra, egy fiatal festőgeneráció érkezett ide.
– Ők hogyan élték meg és túl a szocializmust?
– A harmadik korszak alkotótevékenységét a kommunista rendszer sajátos szervezési körülményei határozták meg. Talán Chiovini Ferenc az, aki már a harmincas években aktívan működött a telepen, majd a világháború után is az egyik legmeghatározóbb figurája maradt a kolóniának. Fényes Adolf például már nem tudott visszatérni, 1945-ben meghalt. Zádor István sem jött vissza. Ez önmagában is jelentős változást eredményezett. De nemcsak a szervezeti struktúra, az üzemeltetés módja is megváltozott, alkalmazkodott a szocialista rezsimhez. Mindezek ellenére jelentős művészek is alkottak itt a hatvanas évektől. Ők a mai napig a magyar képzőművészet kvalitásos személyiségeinek számítanak, köztük Baranyó Sándor, Berényi Ferenc, Bokros László, Fazekas Magdolna, Meggyes László, Palicz József, Rékassy Csaba, Ágotha Margit.
– A művésztelep 2002-ben ünnepelte fennállása századik évfordulóját. Milyen eredménnyel?
– Ebben az évben született meg a gondolat, hogy a csak névleg működő szolnoki egyesületet újjá kell szervezni, és ezzel együtt felújítani a művésztelepet, amely a kilencvenes évekig organikus módon működött. Az épületekbe az itt lakó bérlők egyénileg próbáltak lelket önteni, mindenki a maga módján, a kert elburjánzott. Ezt az áldatlan állapotot volt hivatva helyreállítani a 2002-es fejlesztési projekt. A kertet megtisztították, parkká alakították. Az egyik épületet teljesen felújították, és bevezették a műteremlakások új kiutalási rendszerét. Ezzel indult a kolónia negyedik korszaka. Jómagam 2002-ben érkeztem ide, azóta vagyok a művésztelep vezetője. Az egyéves kiutalási rendszer az önkormányzat döntése alapján működik. A határozat értelmében a műteremlakásokat egy évre lehetett elnyerni. A város így akarta biztosítani a kolónia dinamikáját. A lassú személycserék ellenére 2002-re némiképp megfogyatkozott a társaság, lakások maradtak üresen, mentek tönkre. A halaszthatatlanná vált rendbetétel a századik évfordulóra végre megvalósult. Ekkor nyílt meg itt két műteremlakás egybevonásából a térség legszínvonalasabb kiállítótere is, a Szolnoki Művésztelep Kert Galériája.
– Ám ez a felállás sem bizonyult örökkévalónak…
– Bebizonyosodott, hogy az éves kiutalási rendszer szakmai szempontból nem túl praktikus. Egy művész számára vagy túl hosszú, vagy túl rövid. Ahhoz, hogy valaki Budapestről Szolnokra bútorozzon, túl rövid. Ahhoz meg, hogy egy kiállítás anyagát megalkossa, túl hosszú. Elkezdtem különféle beadványokat továbbítani az önkormányzathoz, amelyekben több szempontból is megindokoltam, hogy a lakáskiutalási rendszert módosítani kellene oly módon, hogy amennyiben egy művész három hónapig szeretne itt dolgozni, akkor ne a lakáson múljon, hogy megtehesse ezt. Ha viszont hosszabb ideig szeretne itt maradni, négy-öt évig, akkor erre is legyen mód. Ma három évre kapható bérleti jog műteremlakásra, ami két évvel hosszabbítható meg. Öt év után újból kiírják pályázatra a műteremlakást. A benne lakó művésznek még kétszer van elsőbbségi joga további öt évi lakhatásra.
– Mire terjedt ki a beruházás, amely tavaly fejeződött be?
– A meglévő épületek teljes felújítása mellett két év alatt két szakmai létesítmény is felépült. Egy oktatóstúdióval ellátott grafikai műhely és egy szobrászműhely, amely szobrászüzemnek is nevezhető, hiszen öntőműhely, faragóműhely és raktár tartozik hozzá. Idén tavasszal egy új látogatóközpont létesítése is megkezdődik a művésztelep kertjében, az egykori szolnoki vár területén. Ez egy több mint 1300 négyzetméter alapterületű, kétszintes épület lesz, galériával, százötven fős koncertteremmel, irodahelyiségekkel. A fejlesztés a Szolnoki várkerület program része, a tervrajzok és a hozzá szükséges anyagi források már megvannak, a régészeti ásatások is lezajlottak. A feltárt leletek, a szolnoki vár maradványai az alagsorban tekinthetők majd meg. A beruházásnak jelentős idegenforgalmi céljai is vannak, ezekhez a művésztelep is igazodik. Egyik épületünk tetőterében campus jellegű szálláshelyeket alakítottunk ki, ahol a szimpóziumainkra, alkotótáborainkba érkezőket szállásoljuk el. Ezzel olyan rendszer állt fel, ami Európában is egyedülálló. Ezt nem én mondom, hanem azok a művészek, akik Szolnokra látogatnak. Magyarországon egyáltalán nincs ilyen adottságokkal rendelkező alkotóművészeti helyszín, de Európában is nehezen találni hasonlót. Ha az új látogatóközpont is felépül a kétszintes galériájával és a két nagyméretű rendezvénytermével, széles körű művészeti struktúrának lehetünk a haszonélvezői.
– Hogyan ünneplik meg az idei, százhuszadik évfordulót?
– Nagyon sokat mérlegeltük a helyzetet. A századik évfordulón, 2002-ben a Magyar Nemzeti Galériában nyílt átfogó kiállítás a Szolnoki Művésztelep száz évéről. Ebben az évben a Damjanich János Múzeummal tervezünk egy tárlatot válogatott anyagból, mivel nehéz évünk lesz, kezdődik az építkezés. A városvezetéssel összhangban úgy döntöttünk, hogy a hangsúlyt a 125. évfordulóra fogjuk helyezni. Addigra a látogatóközpont is elkészül, és mi is előállhatunk egy kiadvánnyal, amely remélhetően új megvilágításba helyezi majd a Szolnoki Művésztelepet.
Borítókép: Verebes György Munkácsy-díjas festőművész (Fotó: MTI/Komka Péter)
