A közelmúltban jelent meg a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában Zalán Tibor Magyarország Babérkoszorúja-díjas író, költő, dramaturg legfrissebb kötete, az Istenek az árokparton. A kötetbemutatón sok minden kiderült az alcíme szerint mindenféle rövidprózai írásokat tartalmazó furcsa kötetről.
Szondi György, a Napút Online főszerkesztője, a kiadó vezetője úgy fogalmazott: meglepetést okoztak neki a szövegek.
Ugyan ő kezdeményezte, hogy gyűjtsék össze és rendezzék sajtó alá Zalán tárcáit, novelláit, rövidprózai írásait – főleg persze azokat, amelyek a Napút folyóiratban jelentek meg az elmúlt években –, ám amikor végigolvasta az elkészült válogatást, olyasmit fedezett fel, amivel korábban nem szembesült. Úgy fogalmazott: – Nem tudok olyan szavakat mondani, amelyek lefedik azt a színességet, nyelvi gazdagságot, ötletességet, rögtönözve építkezést vagy építkező rögtönzést, a szóleleményeknek és a gondolatoknak olyan burjánzását, amit e könyvnek a lapozgatása során megtapasztaltam.
A könyvbemutatón felolvasott szövegek alapján az érdeklődők maguk is ízelítőt kaptak az író leleményes szellemének termékeny bőségéből.
– Nem volt időm röviden írni – idézte Zalán Tibor a híres anekdotát, elmesélve, hogy tárcaírásnál nem a terjedelmi korlátok, hanem az időbeliek jelentették számára az igazi kihívást. A határidők. Hiszen az összeválogatott száz szövegnek nagyobb része valamelyik irodalmi folyóirat tárcarovatában jelent meg. Közel negyven év itt-ott elszórt írásai álltak most össze kötetté. A legrégibb még a nyolcvanas évek elején jelent meg a régi Mozgó Világban.
De vajon mi köti össze ezeket a szövegeket, hogy a kiadónak volt bátorsága egy kötetbe rendezni azokat?
A levegőben lógó kérdésre Zalán-Lipák Sára válaszolt, a kötet szerkesztője, aki egyébként Zalán Tibor lánya, így nagyon közelről ismeri az író munkásságát. A közös munka előzményeiről a szerző elmondta, hogy a korábban megjelent, Váz című haikukötetét is lánya szerkesztette, és mint kiderült, remek munkát végzett.
Most – mesélte az író – olyan hatalmasnak és megragadhatatlannak tűnt a feladat, hogy ő maga hozzá se mert fogni.
A kötet megszerkesztését teljes egészében Zalán-Lipák Sárára bízta.
A szerkesztő pedig – ahogy elmondta a könyvbemutatón – cetlikre jegyzetelve és cédulát cédulára halmozva, lapokra ragasztgatva, gondolattérképet rajzolva, összefüggéseket felfedezve, feljegyzéseket csoportosítva próbált rendet teremteni a szövegtengerben. – Sok szöveg nagyon megviselt – emlékezett a szerkesztő –, másokban személyes emlékeket ismertem föl, életrajzi jellegű történeteket találtam.
Lassan kialakult az a szerkezet, amit az olvasók most megtalálhatnak a kötetben. Különös azonban, hogy miközben a cím nem utal erre, több fejezetben is visszaköszön a Pangea, az egykori szuperkontinens neve: Út Pangeába, Pangea homokján felejtett lábnyomok, Rajzok Pangeából, Tűnődések Pangeán, Pangeát elhagyják az angyalok…
Zalán-Lipák Sára mosolyogva idézte föl, hogy a címkereséskor került elő a fogalom. Az iskolából érkezett. A kislánya hozta haza.
– Abban valami őskáoszt, valami ősi egységet láttam meg – mondta, hozzátéve, hogy ő ebben a kötetben is ilyesmit lát:
egy szerző különböző arcai jelennek meg, amely így mégis egy egész.
Meg is magyarázta, miért és miképpen.
Az Út Pangeába személyes történeteket tartalmaz, az élet nyitjának leírását adja, önéletrajzi tematikával. A Pangea homokján felejtett lábnyomok a barátokról, a művésztársakról mesél, azokról, akikkel együtt sétáltak ezen a földön. A Tűnődések Pangeán a költészetről, az irodalomról, a művészetről szól. Olyan elmélkedések kerültek ide, amelyek talán az olvasót is további gondolkodásra ösztönzik. S végül az utolsó részben kaptak helyet a legfajsúlyosabb írások. Nehéz, lélekterhelő, napokon át nyugodni nem hagyó szövegek ezek. Persze, hogy az lett a címe a fejezetnek: Pangeát elhagyják az angyalok…
Alexa Károly kritikus, József Attila-díjas irodalomtörténész kicsit erről az utolsó fejezetről is beszélt, amikor a pályatársakkal kapcsolatban elmondta: tudja, hogy a tárcákban megjelenő írók, költők egy része Zalán Tibornak nem volt közeli barátja,
de olyan elképesztő érzékenységgel, megértéssel beszél róluk, hogy az ember azt kívánja magának, jó lenne bekerülni a következő kötetbe.
Sajnos – tette hozzá – ehhez előbb meg kellene halni, amit persze semmiképpen sem kíván.
De azért a közönségben maradhatott kétely: lehet, hogy nem találná rossz alkunak.
Borítókép: Zalán Tibor, Zalán-Lipták Sára. Alexa Károly, Szondi György és a közönség (Fotó: Bach Máté)
