Az óraszerkezet, a mutatók megbízhatóak, az állandóság illúzióját nyújtják, napról napra ciklikusan működnek. Igaz, hogy modernizálták, de az eredeti mechanikus szerkezetet is megőrizték a Szent István-székesegyház toronyóra-múzeumában. A virágszőnyeg egynyári növényei fejlődnek, virágzanak, télre elpusztulnak. Ám másik nézőpontból fordítva is láthatjuk. Minden tárgy véges, az óraszerkezetet fogja megenni az egyenes vonalú idő. A növények pedig, a természet ciklikus működésének köszönhetően, minden tavasszal új erőre kapnak – ha nem is az egynyári beültetés, de az innen-onnan sodródott magvak biztosan.
Az idő múlását folyton tapasztaljuk, holott valójában az, ami van, csak a most, a jelen idő. Az időt tehát múlni látjuk, egyenes vonalúnak éljük meg a saját, emberi léptékű nézőpontunkból, pedig a hétköznapi, természetből érkező tapasztalat erre rácáfol: az éjszaka és a nappal váltakozása ciklikus, az évszakok ciklikusak, a növényidő ciklikus. A természetben az idő ciklikus.
Az öregedést, sokatmondó szinonimával, idősödést is egyenes vonalúan tapasztaljuk: leérettségizünk, szakmát tanulunk, fiatal korból középkorúvá válunk, majd időssé. Mindezt az elmúlásra fókuszálva beszéljük el: nem vagyunk már fiatalok, megettük a kenyerünk javát, majd meghalunk.
Itt van hát az idő fullánkja elásva. Az idő a halál miatt kockázatos és fordul kedvezőtlenre, és ez a viszony kölcsönös, a halál pedig az idő miatt szorongató. Egyszer csak úgy érezzük, kevés az idő előtte.
Borítókép: illusztráció (Fotó: Europress/AFP)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!