Beszervezték, túljelentett

A debreceni Déri Múzeum kiadásában jelent meg a „…most aztán nézhetek magam után…” – Levelek Tar Sándorhoz című kötet, melyet Lakner Lajos irodalomtörténész, a múzeum tudományos igazgatóhelyettese rendezett sajtó alá és írt hozzá értelmező tanulmányt a magyar irodalom egyik legellentmondásosabb alkotójáról.

20220916 Debrecen Emléktábla avatás. Tábla őrzi a Debrecenben született Balogh László irodalomtörténész, költő emlékét. Fotó: Kiss Annamarie KA Hajdú-Bihari Napló Képen: dr. Lakner Lajos, a Déri Múzeum tudományos igazgatóhelyettese Fotó: KISS ANNAMARIE

– Tar Sándor író és szociográfus volt. A róla alkotott közéleti képet azonban mégiscsak meghatározza az, hogy 1978-tól besúgóként működik. Kényes és érzékeny téma az ügynökmúlt, de megkerülhetetlen. Milyen Tar-kép élt előtte az emberekben?

– Alapvetően munkás írónak és szociográfusnak tartotta a közvélekedés. Van ebben némi igazság, mert bár a kor legfontosabb irodalmi lapjai kértek tőle írásokat az Élet és Irodalomtól a régi Mozgó Világig, mégsem vett részt az irodalmi életben. A saját bevallása szerint is inkább a munkások között érezte jól magát. Köztük élt, róluk tudott írni. Ezért is tekintenek rá sokan elsősorban „munkás” íróként. S mivel írásaiban a munkások mindennapi életét mutatta meg nagyon pontosan, szociográfusnak könyvelték el. Amit csak erősített, hogy korábban a Mozgó Világ szociográfiai pályázatát nyerte meg. Pedig Tar szépíró akart lenni. Már a 60-as évek végén, amikor az NDK-ban dolgozott, egy regényt szeretett volna írni az élményeiből. A szociográfus magatartásmód és szemlélet teljesen hiányzott belőle. Nagyon jól mutatja, hogy nem tudta megírni a Magyarország felfedezése sorozat számára Leninvárosról készítendő szociográfiát.

– Tudjuk ennek esetleg az okát?

– Úgy tűnik, Tar egyszerűen nem tudott bánni a számára idegen anyaggal, pontosabban azzal, amihez nem kötötte személyes tapasztalat. Azzal és abból tudott íróként táplálkozni, amit átélt a munkások között. Ezért írhatta Esterházy Péter, hogy azok helyett beszél, akik nem tudnak beszélni. Részben jól látta, hiszen Tar írásai egy, a többségi társadalom számára láthatatlan világba engedtek betekintést, másrészt rosszul, mert Tartól idegen volt a képviseleti beszéd. Sőt, egyenesen irtózott ettől, mert ideológiai csapdát látott benne. Nem akarta a munkásokat megváltani. Etikai alapállás volt az övé, hozzájuk tartozott, s velük vállalt sorsközösséget. Ami megkülönböztette tőlük, hogy Tar képes volt reflektálni arra a helyzetre, amiben a munkások éltek. Meglátott olyan dolgokat is, amiket a munkások nem tudtak vagy nem akartak meglátni. Többségük nem olvasott szociográfiai munkákat, mert nem akart szembenézni mindennapi nyomorúságával és kiszolgáltatottságával. Tar viszont egyrészt meglátta ezeket az élethelyzeteket, másrészt úgy írt róluk, hogy szövegei időtlenek. Azt gondolom, ma is éppúgy értelmezhető írásokról van szó, mint az 1980-as vagy éppen 1990-es években.

– Megítélésére miként hatott az, hogy a pártállam beszervezte besúgónak?

– Van egy alapvető probléma: Tar túljelentett. Megzsarolták a szexuális orientációja miatt, ami abban az időben leginkább támadhatóvá tette az embert. Ez viszont nem feltétlenül oka annak, hogy túl is kell teljesíteni az elvártakat. Mégis olyan pontos leírásokat, sőt tippeket is adott a hálózatnak, melyek szinte gonoszoknak tűnnek. Például volt egy barátja, aki végre el tudott helyezkedni takarítóként, ám Tar figyelmeztette a kapcsolattartóját, hogy vigyázzanak, mert ott írógépek közelébe kerül és sokszorosíthat. Számomra is rejtély, miért kellett ilyen szinten közreműködnie a hálózattal, együttműködnie a hatalommal, hiszen számos példa van arra, hogy beszerveznek valakit, majd az kibújik a kötelezettségek alól. Amikor a besúgói múltja napvilágra került, pályája derékba tört. A karrierje kiteljesedése előtt állt, éppen akkor indulhatott volna el nemzetközi karrierje. Kötetei megjelentek franciául, németül, finnül stb. Ez azonban nem folytatódott. Pedig a neki írt levelekből azt látjuk, hogy akik kapcsolatban voltak vele, megbocsátottak neki. Sőt van olyan is, aki azt mondja, hogy ez egy tiszta helyzetet teremt, néhányan biztatják, írja meg a történetét. Sőt azt hangsúlyozták, hogy a művei minősége ellensúlyozza a tetteit. Ugyanakkor ő volt az első, aki arccal beazonosítható volt. A lelepleződését nem tudta feldolgozni. Talán már nem maradt erre ereje, mert egész életében rejtőzködött és a titkolózott. Leveleiben talán ezért is alig esik szó a magánéletéről, s a személyes találkozók elől is rendre elmenekül. Állandóan rejtőzködött és a menekült, s ezért végtelen és végzetes magány vette körül. Ez pedig nem tesz jót a léleknek.

– Az ön által gondozott kötetben azoknak a szemszögéből ismerhetjük meg Tar Sándor életét, akikkel tartotta a kapcsolatot.

– E leveleket két részre lehet bontani. Az egyik részük az NDK-ban dolgozó kollégáitól kapott levelek. Az NDK-s levelekben arról olvashatunk, hogy a szabadságot jelentette számukra a kiutazás. De kiderül az is, hogy a szabadság szabadossággá vált. Képet kaphatunk arról is, hogyan dolgozott Tar, az író. Egykori munkatársait arra kérte, írjanak neki történeteket. Kitűnően követhető Tar gyűjtési munkája. Vannak olyan mondatok melyeket szó szerint emel át a Tájékoztatóba. De jól megmutatkozik a dramaturgiai érzéke is. Látjuk, hogy a valóságból kapott kis morzsákat hogyan tudja úgy megszerkeszteni, hogy azok egy drámai történetté álljanak össze. Ami az irodalmi levelezését illeti, 1978-tól 1983-ig intenzív levelezést folytat az Élet és Irodalom, a Mozgó Világ, a Forrás és még néhány folyóirat szerkesztőivel. Az általuk írt levelek alapvetően arról szólnak, hogyan kerülhetne be Tar az irodalmi élet körforgásába. Ugyanakkor ez a folyamat ’83-ban megszakadt, s öt teljes évre eltűnt.

– Ön szerint mi lehet az eltűnés oka?

– Talán azért nem találkozott senkivel, mert akkor nem kellett jelentenie. Legalábbis ő maga így nyilatkozott. Ki akar ebből lépni. Meg akarta szüntetni az ügynöki életét, s ezzel együtt az írói életét is, ami valójában ebben az egészbe annak idején belesodorta. Ha nem lesz író, nem szervezik be, írta. S valóban, 1983 után nem találunk Tar által írt jelentéseket. Valószínűleg ez az időszak a mély depresszió és alkoholizmus időszaka. Ugyanis nehezen elképzelhető, hogy a régi szerkesztői ne keresték volna. Ugyanakkor az 1989-ből származó levelek arról tanúskodnak, hogy kapcsolatai valahogyan mégis megmaradhattak. 1989-től szinte töretlenül folytatódott az írói pályája. Majd minden folyóirat szerkesztője fontosnak tartotta, hogy Tartól írásokat közöljön. Kitüntetéseket, ösztöndíjakat kap, könyvei jelennek meg. Ennek viszont 1999-ben ügynöki múltjának a kiderülése vet véget, ami után nem tud talpra állni, s az ezt követő években haláláig az alkohol és a pszichiáter voltak a legközelebbi barátai. Lelepleződésekor nagyon sokan készítenek vele riportokat, barátai is, de előttük is még mindig titkolódzik, még nekik sem mond el mindent. Úgy tűnik, mintha lett volt valami nagyobb titok, mint az ügynök volta és feltételezett homoszexualitása. Erre utalhat az is, hogy a halála előtti években publicisztikai írásokban támadja meg volt barátait, a demokratikus ellenzéket, köztük Kenedi Jánost, aki ennek hatására kénytelen volt nyilvánosságra hozni Tar jelentéseit. A levelek és e publicisztikai írások arra engednek következtetni, hogy Tar titka az volt, hogy elhitette az irodalmi értelmiséggel, hogy közéjük tartozik, de valójában nem volt így. Sőt volt benne egy elég erős averzió az értelmiségi létmóddal szemben.

– Értelmiségiellenes lett volna?

– Valamilyen módon igen. Ahogy arra már utaltam, Tarnak a munkások jelentették a természetes közeget: köztük élt, róluk írt, velük beszélgetett – ők azonban nem olvasták. Vagyis szüksége volt az értelmiségre, akik írtak róla, kritikákat jelentettek meg, s nem utolsósorban olvasták a műveit. Munkás volt, de író is. Miközben idegen volt tőle az írói-értelmiségi létmód, hogy valaki az írás köré rendezi az életét. S ami ennél is fontosabbnak tűnik, hiányolta az irodalmi értelmiség és a demokratikus ellenzék tagjaiból a valódi sorsközösség vállalását. Úgy gondolta, nem az az igazán fontos, hogy írnak akkor tiltott társadalmi témákról szociográfiákat, hanem hogy valamiképp osztozzanak a szegények és kiszolgáltatottak sorsában.

– A levelek elolvasása után közelebb kerülhetünk a valódi Tarhoz?

– A könyv azokat a leveleket fogja össze, melyek Tarnak szóltak. Igaz, a levelezések publikálása akkor igazán hasznos, ha párbeszédként építhetjük föl. A kötet szakmai lektora Deczki Sarolta volt, aki utólag bevallotta, nem nagyon hitt a vállalkozás értelmében, de amikor megkapta a kéziratot, akkor úgy látta, hogy a Tarhoz írt levelek kiadásának mégis van értelme. Ahogy elkészült a jegyzetekkel ellátott leveles kötet, azt éreztem én is, hogy volt értelme a vállalkozásomnak. Bár tükörből látjuk Tart, a kortársak szemszögéből. De ez is lehetőséget ad arra, hogy felfejtsük a közeget, ami körülvette, ahonnét kapta az impulzusokat, ahogyan őt akkor látták. Sok minden kiderül a kor irodalmi szereplőiről, olvashatunk különböző életstratégiákról. Vagyis a Tarhoz írt levelek ajtót is nyitnak a közelmúltra. Persze jó lenne az általa írt leveleket is összegyűjteni és közölni.

Borítókép: Lakner Lajos (Fotó: HBN/Kiss-Annamarie)