– Ön is jubilál az együttesben, hiszen harminc éve táncművésze, tizenöt éve művészeti vezetője. Mire a legbüszkébb, ha visszatekint erre az időszakra?
– Az ember egy idő után belép egy olyan korba, amikor sorra jönnek a jubileumok. Igen, harminc éve vagyok tagja a Duna Művészegyüttesnek. Hihetetlen, hogy repült el ilyen gyorsan az idő. A 15 évre is ezt tudom mondani, olyan mintha most neveztek volna ki.
Amire leginkább büszke vagyok, az az, hogy mennyit fejlődött az együttes.
Mucsi János nemcsak táncosként, hanem alkotóként is hívott az együttesbe, ami nagy megtiszteltetés volt. Egy művészileg újjáalakuló együttesbe megérkezni szép kihívás. Évről évre mindig léptünk előre, hol kisebbet, hol nagyobbat, de a legnagyobb lépés ez a székház, amire nemcsak szakmailag, de minden más tekintetben is lehet számítani. Soha nem volt még ilyen jó elhelyezésünk. Az eredmény, amit elértünk a harminc év alatt, a komoly szakmai munkának köszönhető.
– Mi volt a legnagyobb kihívás?
– Derült égből villámcsapásként ért az, amikor kineveztek művészeti vezetőnek. November végén tudtam meg, hogy Mucsi János leköszön, és ekkor szóltak, hogy vegyem át az együttest. Egy hónap alatt erre nem lehetett felkészülni, de az volt a szerencse, hogy mint vezető koreográfus már korábban is részt vettem a szakmai vezetésben. Nagy vállalás volt az akkor, de úgy gondolom, sikerült helytállni, jó szakmai szinten van az együttes.
– Miért a néptánc mellett tette le a voksát?
– Hogy mi volt a sugallat, ami miatt ebben a közösségben kell kiteljesednem művészileg, pontosan emlékszem. Amikor az első néptáncpróba után hazamentem, 11 évesen, valami teljességet éreztem.
Megszólított a zene, a mozgás, és onnantól kezdve egyetlen táncpróbáról sem hiányoztam a Szeged Néptáncegyüttesben. Nagyon jó kezekbe kerültem, Zsoldos Ildikó volt a tánctanárom, aki dédelgette a táncosait. Azóta én is ezt művelem. Ez egy olyan ősi művészeti ága a kultúránknak, ami itt van a zsigereinkben.
– Ugorjunk egyet az időben! Azt nyilatkozta valahol, művészeti vezetőként az a célja, hogy minél szélesebb körben megszerettesse a néptáncot. Sikerült?
– Még van hová fejlődni. Mindig jön egy új generáció, amelyikkel meg kell szerettetni néptáncot. Az volt a célom, hogy minél szélesebb réteggel ismertessük meg, például olyanokkal, mint a budapestiek, akiknek semmi közük nincs a paraszti kultúrához.
Szerettem volna intellektuális táncszínházi előadásokat létrehozni a néptáncból, ami ezt a réteget is megszólítja, ennek sok útja volt. Most már ott tartunk, hogy a legautentikusabb gondolkodású műsorainkra jönnek leginkább. A Szerelmünk, Kalotaszeg előadásunkra a Művészetek Palotájában pillanatok alatt elkapkodják a jegyeket, ez jelent valamit. Persze mindkét irányt művelni kell.
– A Duna balladái milyen előadás lesz? Inkább autentikus vagy táncszínházi?
– Ez is, az is. Az autentikusságra törekedtem, de ez egy színházi forma. Mindig igyekszem, hogy költészet legyen a színpadon.
Itt nem egy történetet fogunk látni, hanem a Dunához kötődő apró szokások, történelmi szálak, rítusok jelennek meg.
Szeretnénk egy szép képet festeni arról a nagy folyóról, ami itt, Európában összeköti a különböző népeket nemcsak gazdasági, földrajzi, hanem kulturális tekintetben is. Egy autentikus alapokra épülő táncszínházi előadást láthat a közönség, amelyben nagyon fontos partner a Szent Efrém Férfikar.
– Más művészeti ág is megérintette, ez látszódik az előadásokon. Szereti bevonni a kortárs művészetet?
– Középiskolában szobrász szakra jártam, ahol sok más művészi élmény is ért. Ez meghatározza, hogyan alkotok a színpadon. A képzőművészet mindig ott lebeg. Mivel más művészeti ág is megérintett, ez nemcsak képzőművészeti, hanem színházi és zenei vonalon is érezhető. Amatőr táncosként is rengeteget jártam a Szegedi Kortárs Balett előadásaira, amelyek nagyon inspirálók voltak. Rengeteget jártam komolyzenei, később kortárs zenei koncertekre. Amikor Budapestre kerültem a kilencvenes években, virágkorát élte a kortárs táncművészet, ami nagyon hatott rám, és lehetőséget mutatott arra, hogyan lehet a színpadi néptáncot továbbfejleszteni. A színpadi néptáncművészet csak akkor frissül, ha valamivel megtermékenyítjük. Én a kortárs művészetekben láttam a frissítési lehetőséget.
A mával kell fuzionálni ahhoz, hogy korszerűt hozzunk létre a színpadon.
Ebben az előadásban többek között két olyan alkotótárssal dolgozom együtt, akik ezen a vonalon komoly eredményeket tudnak felmutatni. Mihályi Gáborról és Hégli Dusánról van szó, akiknek az életútja az autentikus néptánctól a komoly kortárs színházig vezet el.
– Repertoárjukban szerepelnek olyan produkciók, amelyekben a nemzeti múlt sorsfordító eseményeit tematizálják. Miért jó, ha ez a tánc nyelvén is megfogalmazódik?
– Nemcsak hagyományőrző együttes vagyunk, a nemzetünk különböző sorskérdéseivel is foglalkoznunk kell a színpadon.
Természetesen nem politikai értelemben, hanem az identitásunk kifejezése miatt. Ahhoz, hogy az identitásunk megmaradjon, néha azt is el kell táncolnunk, hogy meg akartak minket ettől fosztani.
