– Ön is jubilál az együttesben, hiszen harminc éve táncművésze, tizenöt éve művészeti vezetője. Mire a legbüszkébb, ha visszatekint erre az időszakra?
– Az ember egy idő után belép egy olyan korba, amikor sorra jönnek a jubileumok. Igen, harminc éve vagyok tagja a Duna Művészegyüttesnek. Hihetetlen, hogy repült el ilyen gyorsan az idő. A 15 évre is ezt tudom mondani, olyan mintha most neveztek volna ki.
Amire leginkább büszke vagyok, az az, hogy mennyit fejlődött az együttes.
Mucsi János nemcsak táncosként, hanem alkotóként is hívott az együttesbe, ami nagy megtiszteltetés volt. Egy művészileg újjáalakuló együttesbe megérkezni szép kihívás. Évről évre mindig léptünk előre, hol kisebbet, hol nagyobbat, de a legnagyobb lépés ez a székház, amire nemcsak szakmailag, de minden más tekintetben is lehet számítani. Soha nem volt még ilyen jó elhelyezésünk. Az eredmény, amit elértünk a harminc év alatt, a komoly szakmai munkának köszönhető.
– Mi volt a legnagyobb kihívás?
– Derült égből villámcsapásként ért az, amikor kineveztek művészeti vezetőnek. November végén tudtam meg, hogy Mucsi János leköszön, és ekkor szóltak, hogy vegyem át az együttest. Egy hónap alatt erre nem lehetett felkészülni, de az volt a szerencse, hogy mint vezető koreográfus már korábban is részt vettem a szakmai vezetésben. Nagy vállalás volt az akkor, de úgy gondolom, sikerült helytállni, jó szakmai szinten van az együttes.
– Miért a néptánc mellett tette le a voksát?
– Hogy mi volt a sugallat, ami miatt ebben a közösségben kell kiteljesednem művészileg, pontosan emlékszem. Amikor az első néptáncpróba után hazamentem, 11 évesen, valami teljességet éreztem.
Megszólított a zene, a mozgás, és onnantól kezdve egyetlen táncpróbáról sem hiányoztam a Szeged Néptáncegyüttesben. Nagyon jó kezekbe kerültem, Zsoldos Ildikó volt a tánctanárom, aki dédelgette a táncosait. Azóta én is ezt művelem. Ez egy olyan ősi művészeti ága a kultúránknak, ami itt van a zsigereinkben.
– Ugorjunk egyet az időben! Azt nyilatkozta valahol, művészeti vezetőként az a célja, hogy minél szélesebb körben megszerettesse a néptáncot. Sikerült?
– Még van hová fejlődni. Mindig jön egy új generáció, amelyikkel meg kell szerettetni néptáncot. Az volt a célom, hogy minél szélesebb réteggel ismertessük meg, például olyanokkal, mint a budapestiek, akiknek semmi közük nincs a paraszti kultúrához.
Szerettem volna intellektuális táncszínházi előadásokat létrehozni a néptáncból, ami ezt a réteget is megszólítja, ennek sok útja volt. Most már ott tartunk, hogy a legautentikusabb gondolkodású műsorainkra jönnek leginkább. A Szerelmünk, Kalotaszeg előadásunkra a Művészetek Palotájában pillanatok alatt elkapkodják a jegyeket, ez jelent valamit. Persze mindkét irányt művelni kell.
