Calixto Bieito katalán opera- és színházirendező neve ismerős lehet a magyar operakedvelők körében, hiszen 2021-ben Carment rendezett hazánkban. Prokofjev Háború és béke című operájának bemutatása több szempontból is különleges: egyrészt ez az opera most először látható teljes egészében magyarországi teátrumban, másrészt pedig az előadás a Genfi Nagyszínházzal közösen készült el. Az operát Genfben az előző évadban mutatták be, Budapestre pedig az idei évadban érkezett Bieito rendezése.
Két részben, csaknem négy órán keresztül zúdul a nézőkre a hatalmas, az 1810-es években játszódó cselekmény. Tudjuk azt is, hogy a szerző összesen 72 szólistaszerepet írt művébe, de a mostani változatban 45 karaktert 28 szólista formál meg. Az énekesek szellemi és szakmai teljesítménye mindenképpen szót érdemel, a főbb szerepekben a budapesti dalszínházban többek között Szegedi Csaba (Andrej Bolkonszkij), Brassói-Jőrös Andrea (Natasa Rosztova), Brickner Szabolcs (Pierre Bezuhov) látható.
Az első rész a béke köré szerveződik, ahol főként Natasa Rosztova (Brassói-Jőrös Andrea) szerelmi élete van előtérben, de nem kizárólagosan. A második felvonás pedig a háború borzalmaira és létjogosulatlanságára koncentrál. Papírforma szerint, leegyszerűsítve ez tehát Prokofjev műve.
Bieito azonban finoman játszik az idővel. Meggyőződése ugyanis, hogy habár két évszázad is eltelt, az emberek nem változtak: ugyanazok az emberi – rokoni, baráti, szerelmi vagy éppen politikai – játszmák ismétlődnek újra és újra.
A színpadon az Ermitázs egyik gyönyörű terme, ahol a társadalmi elit tagjai szépen lassan kifordulnak önmagukból. Fejlődik a világ, halad az élet, de ők erkölcsileg valahol teljesen máshol járnak. Az első felvonásban egyébként a tér zárt, kijutni onnan aligha lehet. Ezt a sok szempontból hamis vagy legalábbis visszás életet azonban a háború a feje tetejére állítja. Jelen előadásban ez a mozzanat a díszletben is visszaköszön, ugyanis a második felvonásra a zárt tér egy romos, düledező épületté változik. Ezzel együtt egyre több utalás érkezik a jelenre is, ami akkor pedig már egyértelmű, amikor a korhű jelmezekből mai ruhákba öltöznek át a szólisták és a kórus egyaránt. A jelen egy Mátrix-szerű dobozzá változik.
Ügyes megoldás ez az átmenetet szemléltető eszköz, a nejlon is, ami a nyitójelenettől egészen a legvégsőkig újabb és újabb funkciót kap a színpadon. Különböző szituációkban éppen ezért értelmezhető a nejlon akár magzatburokként, fojtogató térként, de játékként is. Sőt, a nejlonzörgéseknek alattomosan bepiszkolják a béke színeinek zenefolyamát.
Érdemes még megjegyezni, hogy az orosz–ukrán háborúra direkten nem reflektál a rendező. Az előadás koncepciója és dramaturgiája ugyanis jóval a konfliktus kitörése előtt készült el, és Bieito úgy nyilatkozott, csak a szereplők változtak a genfi előadáshoz képest. Bár hangsúlyozta, hogy a béke pártján áll.
Összességében elmondható, hogy sok-sok apró utalás és a játékosság jellemző a Calixto Bieito által színpadra állított Háború és béke című operára, hiszen a szabad asszociációknak teret ad, sőt, mintha el is várná a rendező. Ugyanakkor nézőként sokszor nem voltam eléggé meggyőzve arról, hogy megfelelő arányokkal és időzítésekkel operál az előadás. Az első felvonás ugyanis hamar elfáradt, amit pedig még érezni lehetett az egyébként dinamikusabb második felvonáson is.
A Háború és béke című Prokofjev-operát egészen február 18-ig műsoron tartja a Magyar Állami Operaház.
Borítókép: részlet az előadásból (Fotó: Teknős Miklós)
