Calixto Bieito katalán opera- és színházirendező neve ismerős lehet a magyar operakedvelők körében, hiszen 2021-ben Carment rendezett hazánkban. Prokofjev Háború és béke című operájának bemutatása több szempontból is különleges: egyrészt ez az opera most először látható teljes egészében magyarországi teátrumban, másrészt pedig az előadás a Genfi Nagyszínházzal közösen készült el. Az operát Genfben az előző évadban mutatták be, Budapestre pedig az idei évadban érkezett Bieito rendezése.
Két részben, csaknem négy órán keresztül zúdul a nézőkre a hatalmas, az 1810-es években játszódó cselekmény. Tudjuk azt is, hogy a szerző összesen 72 szólistaszerepet írt művébe, de a mostani változatban 45 karaktert 28 szólista formál meg. Az énekesek szellemi és szakmai teljesítménye mindenképpen szót érdemel, a főbb szerepekben a budapesti dalszínházban többek között Szegedi Csaba (Andrej Bolkonszkij), Brassói-Jőrös Andrea (Natasa Rosztova), Brickner Szabolcs (Pierre Bezuhov) látható.
Az első rész a béke köré szerveződik, ahol főként Natasa Rosztova (Brassói-Jőrös Andrea) szerelmi élete van előtérben, de nem kizárólagosan. A második felvonás pedig a háború borzalmaira és létjogosulatlanságára koncentrál. Papírforma szerint, leegyszerűsítve ez tehát Prokofjev műve.
Bieito azonban finoman játszik az idővel. Meggyőződése ugyanis, hogy habár két évszázad is eltelt, az emberek nem változtak: ugyanazok az emberi – rokoni, baráti, szerelmi vagy éppen politikai – játszmák ismétlődnek újra és újra.
A színpadon az Ermitázs egyik gyönyörű terme, ahol a társadalmi elit tagjai szépen lassan kifordulnak önmagukból. Fejlődik a világ, halad az élet, de ők erkölcsileg valahol teljesen máshol járnak. Az első felvonásban egyébként a tér zárt, kijutni onnan aligha lehet. Ezt a sok szempontból hamis vagy legalábbis visszás életet azonban a háború a feje tetejére állítja. Jelen előadásban ez a mozzanat a díszletben is visszaköszön, ugyanis a második felvonásra a zárt tér egy romos, düledező épületté változik. Ezzel együtt egyre több utalás érkezik a jelenre is, ami akkor pedig már egyértelmű, amikor a korhű jelmezekből mai ruhákba öltöznek át a szólisták és a kórus egyaránt. A jelen egy Mátrix-szerű dobozzá változik.
Ügyes megoldás ez az átmenetet szemléltető eszköz, a nejlon is, ami a nyitójelenettől egészen a legvégsőkig újabb és újabb funkciót kap a színpadon. Különböző szituációkban éppen ezért értelmezhető a nejlon akár magzatburokként, fojtogató térként, de játékként is. Sőt, a nejlonzörgéseknek alattomosan bepiszkolják a béke színeinek zenefolyamát.
Érdemes még megjegyezni, hogy az orosz–ukrán háborúra direkten nem reflektál a rendező. Az előadás koncepciója és dramaturgiája ugyanis jóval a konfliktus kitörése előtt készült el, és Bieito úgy nyilatkozott, csak a szereplők változtak a genfi előadáshoz képest. Bár hangsúlyozta, hogy a béke pártján áll.
