Patryk visszaeső, drogos bűnöző. Pitiáner betörésekből él, egyszer azonban tetten érik, és a bíróság arra kötelezi, hogy 360 órányi közösségi szolgálatot teljesítsen (értsd: önkéntes munkát végezzen) egy hospice-házban.
Vállalni a konfliktust
A létesítményt Jan atya vezeti. A srác korábban már összefutott vele, hiszen az atya a problémás fiatalokkal is kapcsolatot keresett. Patryk tehát tisztában van vele, mit tudnak róla a hívei: rövidlátó és sánta, és mert alig volt egy kiló, amikor világra jött, születésekor senki sem adott neki esélyt – talán ez magyarázza, hogy felnőttként, lelkipásztorként az esélytelenekkel kezdett foglalkozni...
Ezek után a néző is megismeri Jan atyát – becenevén Johnnyt –, és egyértelművé válik: az első ránézésre furcsának, esetlennek tűnő figura valójában nagy lelkierejű, céltudatos ember, aki pontosan tudja, mit akar, és céljai eléréséért konfliktusokba is kész belemenni – még az egyházi elöljárójával is.
Ugyanakkor leginkább szelídségével és állhatatosságával gyakorol hatást a környezetére. Miközben a társadalom által elejtettek, eldobottak felemelésén munkálkodik, a megbocsátás és elfogadás szükségességét hirdeti, a hozzá irányított fiatalemberre is marad ideje, és a szeme ezúttal sem hagyja cserben, a pedagógiai érzékéről nem is beszélve.
Így Patryk – aki kezdetben leginkább azért örül a hospice-házban végzett munkának, mert abból indul ki, hogy akinek tartozik, ott nem keresi majd – fokozatosan bekapcsolódik a létesítmény életébe, és a folyamat során olyan élmények érik, mint korábban sosem.
Ezek következtében nemcsak a paphoz kerül közelebb, de megtanulja az értékelni az életet – többek között a sajátját is. Talán a legjobbkor: Jan atya ugyanis súlyos betegséggel küzd, és legjobb esetben is csak hónapjai vannak hátra.
A Johnnyt tehát minden további nélkül be lehetne illeszteni a „csirkefogó találkozik egy jó emberrel, és ettől megváltozik” típusú történetek sorába, ám ha így tennénk, nem vennénk észre, mi minden van még benne.
Hiteles portrét rajzol egy kallódó fiatalról, akit tizenkét éves korában kaptak el először, és aki megszokta, hogy miután ült egy évet, hat hónapja van odakint, mielőtt ismét rács mögé kerülne.
És egy elhivatott lelkipásztorról, aki – mentoráltja jellemzése szerint – három dologban jó: abban, hogy észrevegye, megértse és megölelje az embereket.
„Nem hagylak el, mert szeretlek”
A kettős arckép mellé személyiségrajzot is kapunk. Patryk jellemfejlődése látványosabb, s szélesebb ívű. Jan atya statikusabb, drámai alak, elsősorban azáltal hat, hogy saját problémái közepette is egyre másokért igyekszik tenni.
Az előbbi számára tehát az a fő kérdés: megváltozhat-e az ember, és ha igen, mi kell hozzá? Az utóbbi számára pedig az: mivel gyakorolhat hatást a másik személyiségére, és mi szükségeltetik ahhoz, hogy a fiatalemberbe vetett bizalma ne inogjon meg?
(A film egyik leghatásosabb jelenetében például a hospice-ház Roman úr nevű lakója pénzt ad Patryknak, hogy menjen el bevásárolni, és miután a fiatalember távozik, Jan atyára néz, és nyomatékosan tudtára adja: aki egyszer tolvajjá vált, az – tapasztalatai szerint – mindig tolvaj marad.)
A Johnny legmélyebb rétegében azonban ennél is súlyosabb kérdések várakoznak arra, hogy felszínre kerüljenek: hogyan viselkedjünk az emberi elesettséggel, kiszolgáltatottsággal szembesülve? Hogyan viszonyuljunk egy nagybeteghez, kinek sorsa immár megmásíthatatlan? Végső soron: hogyan viszonyuljunk magához a halálhoz?
Jan atya ez utóbbira meglehetősen egyszerű választ ad: a távozás előtt állónak éreznie kell, hogy meg szabad halnia, szükségtelen tehát a hátramaradók elvárásaival, problémáival terhelni. A halálos betegséggel küzdő szeretteinknek pedig nem azt kell mantrázni, hogy minden rendben lesz, hanem valami mást:
„Ne félj. Mindegy, mi történik, én veled leszek. Nem hagylak el, mert szeretlek”.
Mindezt könnyű lett volna érzelgősen vagy szájbarágósan előadni, ám a Johnny sem giccses, sem didaktikus nem lett, és klisék is csak elvétve bukkannak fel benne. Ez elsősorban a forgatókönyvíró, Maciej Kraszewski érdeme, aki nemcsak jellemábrázolásban, de a hangulatteremtésben is jó.
A film gyengeségeként így csupán azt lehet említeni, hogy helyenként túlságosan lassú – valamivel élénkebb tempó tehát előnyére vált volna –, és hogy a magyar szinkron olykor kissé zavaró. (A lengyel eredeti készítői erről persze nem tehetnek.) Ám mindezért bőségesen kárpótolnak a pozitívumok, például a két főszereplő hibátlan alakítása. (Jan atyát David Ogrodnik, Patrykot Piotr Troyan formálja meg – mindkettejük nevet érdemes megjegyezni.)
A Johnny összességében szép és szomorú, felkavaró és elgondolkodtató alkotás. Minden pátosz, mitizálási-stilizálási szándék nélkül, halkan, ugyanakkor érthetően szól a fontos dolgokról, amelyek az élet velejárói, de nem mindig vagyunk hajlandók tudomást venni róluk és foglalkozni velük.
E film viszont megteszi – és közben nemcsak a szívre, de a lélekre is hat. Ezért kiválóan alkalmas rá, hogy (vallásos) közösségek megtekintsék és utána megbeszéljék a látottakat. De nemcsak beszédre sarkall, hanem – inspiráló erejéből következően – tettekre is. Hiszen ahogy Jan atya mondja a filmben:
„Semmi sem mentesít minket azon kötelességünk aló, hogy ápoljuk a kapcsolatot a szeretteinkkel”.
2022 második legnézettebb lengyel filmje
A Johnny életrajzi alkotás: Patryk (teljes nevén: Patryk Galewski) ma férj, háromgyermekes édesapa, és egy szálló séfjeként dolgozik. Szakácskönyve a film lengyelországi moziforgalmazása idején jelent meg, s nem pusztán recepteket, de autobiográfiai „hozzávalókat” is tartalmaz.
Az egykor zűrös fiatalember hálával emlékszik az atyára: „Amikor rájött, hogy szeretek főzni, rábeszélt, hogy legyek szakács. Adott nekem egy második esélyt – ha ő nem lett volna, soha nem szabadultam volna”, nyilatkozta a lengyel sajtónak.
Ami pedig a címszereplőt illeti: Jan Kaczkowski atya 2016-ban bekövetkezett haláláig Lengyelország egyik legnépszerűbb lelkipásztora volt. A róla szóló cikkek szerint koraszülöttként jött világra, a terhesség hetedik hónapjában, testi fogyatékosságai – baloldali bénulás, súlyos látáskárosodás – ennek tudhatók be.
2002-ben szentelték pappá, 2007-ben a teológiai tudományok doktora lett. Disszertációját a haldokló emberek méltóságáról, a végstádiumban lévőknek nyújtott segítségről írta. 2008-ban – posztgraduális képzés keretében – elvégezte a bioetika szakot is.
2009-től az általa Puckban létrehozott Szent Pio Atya Hospice Ház igazgatója volt. E munkája mellett egyéb feladatokat is ellátott: hitoktató volt egy gimnáziumban, plébános az egyházközségben. Vlogot vezetett, több könyvet írt. 2016-ban a krakkói Ifjúsági Világnap nagykövete lett. Agydaganat következtében hunyt el, harminckilenc éves korában.
Búcsú Johnny atyától (lengyel nyelven).
A Johnny 2022-ben a második legnézettebb lengyel film lett Lengyelországban (míg az összesített mezőnyben a nyolcadik helyén végzett). Ez nemcsak arról árulkodik, hogy Jan atya mennyire ismert volt életében, de arra is következtetni enged, hogy működése mekkora hatást gyakorolt a lengyel társadalomra.
(Idekívánkozik, hogy annak idején példaképe, a 2010 óra boldog Jerzy Popieluszko atya [1947–1984] is igen népszerű volt. Őt a szocialista Lengyelország titkosrendőrsége likvidálta, mert úgy ítélte, hogy prédikációi és hírneve veszélyt jelentenek az államhatalomra. Jerzy atya élettörténete és a nagy port felvert politikai gyilkosság nyomán készült, Megölni egy papot című 1988-as film, amelyet az azóta Amerikában is befutott Agnieszka Holland rendezett, Christopher Lambert főszereplésével.)
(Johnny. Lengyel életrajzi dráma. Rendezte: Daniel Jaroszek, 2022. Játékidő: 119 perc. Elérhető a Netflix kínálatában.)
