A Johnny felkavaró és inspiráló film Lengyelország egyik legnépszerűbb papjáról

A Jan Kaczkowski atyáról szóló életrajzi film, a Johnny fontos kérdéseket tárgyal, ugyanakkor minden pátosz, mitizálási-stilizálási szándék nélkül, halkan és érthetően szól a fontos dolgokról, amelyek az élet velejárói, de nem mindig vagyunk hajlandók foglalkozni velük. Aligha véletlen, hogy tavaly a második legnézettebb film lett Lengyelországban.

Fotó: Netflix

„Nem hagylak el, mert szeretlek”

A kettős arckép mellé személyiségrajzot is kapunk. Patryk jellemfejlődése látványosabb, s szélesebb ívű. Jan atya statikusabb, drámai alak, elsősorban azáltal hat, hogy saját problémái közepette is egyre másokért igyekszik tenni.

Az előbbi számára tehát az a fő kérdés: megváltozhat-e az ember, és ha igen, mi kell hozzá? Az utóbbi számára pedig az: mivel gyakorolhat hatást a másik személyiségére, és mi szükségeltetik ahhoz, hogy a fiatalemberbe vetett bizalma ne inogjon meg?

(A film egyik leghatásosabb jelenetében például a hospice-ház Roman úr nevű lakója pénzt ad Patryknak, hogy menjen el bevásárolni, és miután a fiatalember távozik, Jan atyára néz, és nyomatékosan tudtára adja: aki egyszer tolvajjá vált, az – tapasztalatai szerint – mindig tolvaj marad.)

A Johnny legmélyebb rétegében azonban ennél is súlyosabb kérdések várakoznak arra, hogy felszínre kerüljenek: hogyan viselkedjünk az emberi elesettséggel, kiszolgáltatottsággal szembesülve? Hogyan viszonyuljunk egy nagybeteghez, kinek sorsa immár megmásíthatatlan? Végső soron: hogyan viszonyuljunk magához a halálhoz?

Jan atya ez utóbbira meglehetősen egyszerű választ ad: a távozás előtt állónak éreznie kell, hogy meg szabad halnia, szükségtelen tehát a hátramaradók elvárásaival, problémáival terhelni. A halálos betegséggel küzdő szeretteinknek pedig nem azt kell mantrázni, hogy minden rendben lesz, hanem valami mást: 

„Ne félj. Mindegy, mi történik, én veled leszek. Nem hagylak el, mert szeretlek”.

Mindezt könnyű lett volna érzelgősen vagy szájbarágósan előadni, ám a Johnny sem giccses, sem didaktikus nem lett, és klisék is csak elvétve bukkannak fel benne. Ez elsősorban a forgatókönyvíró, Maciej Kraszewski érdeme, aki nemcsak jellemábrázolásban, de a hangulatteremtésben is jó.

A film gyengeségeként így csupán azt lehet említeni, hogy helyenként túlságosan lassú – valamivel élénkebb tempó tehát előnyére vált volna –, és hogy a magyar szinkron olykor kissé zavaró. (A lengyel eredeti készítői erről persze nem tehetnek.) Ám mindezért bőségesen kárpótolnak a pozitívumok, például a két főszereplő hibátlan alakítása. (Jan atyát David Ogrodnik, Patrykot Piotr Troyan formálja meg – mindkettejük nevet érdemes megjegyezni.)

A Johnny összességében szép és szomorú, felkavaró és elgondolkodtató alkotás. Minden pátosz, mitizálási-stilizálási szándék nélkül, halkan, ugyanakkor érthetően szól a fontos dolgokról, amelyek az élet velejárói, de nem mindig vagyunk hajlandók tudomást venni róluk és foglalkozni velük.

E film viszont megteszi – és közben nemcsak a szívre, de a lélekre is hat. Ezért kiválóan alkalmas rá, hogy (vallásos) közösségek megtekintsék és utána megbeszéljék a látottakat. De nemcsak beszédre sarkall, hanem – inspiráló erejéből következően – tettekre is. Hiszen ahogy Jan atya mondja a filmben: 

„Semmi sem mentesít minket azon kötelességünk aló, hogy ápoljuk a kapcsolatot a szeretteinkkel”.

Jan atya, vagyis Johnny (1977 - 2016) a valóságban. Fotó: Wikipedia

2022 második legnézettebb lengyel filmje

A Johnny életrajzi alkotás: Patryk (teljes nevén: Patryk Galewski) ma férj, háromgyermekes édesapa, és egy szálló séfjeként dolgozik. Szakácskönyve a film lengyelországi moziforgalmazása idején jelent meg, s nem pusztán recepteket, de autobiográfiai „hozzávalókat” is tartalmaz.

Az egykor zűrös fiatalember hálával emlékszik az atyára: „Amikor rájött, hogy szeretek főzni, rábeszélt, hogy legyek szakács. Adott nekem egy második esélyt – ha ő nem lett volna, soha nem szabadultam volna”, nyilatkozta a lengyel sajtónak.

Ami pedig a címszereplőt illeti: Jan Kaczkowski atya 2016-ban bekövetkezett haláláig Lengyelország egyik legnépszerűbb lelkipásztora volt. A róla szóló cikkek szerint koraszülöttként jött világra, a terhesség hetedik hónapjában, testi fogyatékosságai – baloldali bénulás, súlyos látáskárosodás – ennek tudhatók be.

2002-ben szentelték pappá, 2007-ben a teológiai tudományok doktora lett. Disszertációját a haldokló emberek méltóságáról, a végstádiumban lévőknek nyújtott segítségről írta. 2008-ban – posztgraduális képzés keretében – elvégezte a bioetika szakot is.

2009-től az általa Puckban létrehozott Szent Pio Atya Hospice Ház igazgatója volt. E munkája mellett egyéb feladatokat is ellátott: hitoktató volt egy gimnáziumban, plébános az egyházközségben. Vlogot vezetett, több könyvet írt. 2016-ban a krakkói Ifjúsági Világnap nagykövete lett. Agydaganat következtében hunyt el, harminckilenc éves korában.

Búcsú Johnny atyától (lengyel nyelven).

A Johnny 2022-ben a második legnézettebb lengyel film lett Lengyelországban (míg az összesített mezőnyben a nyolcadik helyén végzett). Ez nemcsak arról árulkodik, hogy Jan atya mennyire ismert volt életében, de arra is következtetni enged, hogy működése mekkora hatást gyakorolt a lengyel társadalomra.

(Idekívánkozik, hogy annak idején példaképe, a 2010 óra boldog Jerzy Popieluszko atya [1947–1984] is igen népszerű volt. Őt a szocialista Lengyelország titkosrendőrsége likvidálta, mert úgy ítélte, hogy prédikációi és hírneve veszélyt jelentenek az államhatalomra. Jerzy atya élettörténete és a nagy port felvert politikai gyilkosság nyomán készült, Megölni egy papot című 1988-as film, amelyet az azóta Amerikában is befutott Agnieszka Holland rendezett, Christopher Lambert főszereplésével.)

(Johnny. Lengyel életrajzi dráma. Rendezte: Daniel Jaroszek, 2022. Játékidő: 119 perc. Elérhető a Netflix kínálatában.)

Borítókép: A visszaeső bűnöző, Patryk (balra) kap egy második esélyt Jan atyától (jobbra ) – de vajon tud-e élni vele? (Fotó: Netflix)