Elültek az MMA körül gerjesztett viharok

Vári Fábián Lászlót választotta a Magyar Művészeti Akadémia, az MMA irodalmi tagozata vezetőjének a tagság. A Kossuth- és József Attila-díjas költővel beszélgettünk az akadémiáról, a tagozat működéséről, az Irodalmi Gáláról, amelyen ma Ágh Istvánt, Kiss Benedeket, Kontra Ferencet, Mezey Katalint, Oravecz Imrét köszönthetik, valamint tisztelettel adóznak Csengey Dénes, Grendel Lajos és Páskándy Géza emlékének.

Fotó: Szabo Bela Zoltan

– Váratlanul érte a megtisztelő lehetőség, hogy az irodalmi tagozat vezetője legyen?
– A múlt év elejétől már tudható volt, hogy Mezey Katalin mandátuma hamarosan letelik, tehát nyilvánvaló lett a tagozat élén a vezetőváltás. Fel sem merült bennem, hogy a felszabaduló tisztségre jelöltessem magam, ám tagtársaim közül többen is gondoltak rám, s ez volt az igazán váratlan. Vonakodva ugyan, de némi győzködést követően egy másik kiváló jelölttel szemben vállaltam a megmérettetést, és a tagozati ülésen megjelentek nagyobbik fele engem választott. Így lettem 2022 áprilisától az irodalmi tagozat vezetője. Valóban megtisztelő feladat ez számomra, de ugyanakkor nagy felelősség is. Egyrészt azért, mert a mindenki által szeretett és tisztelt Mezey Katalin által elkezdett munkát kellett folytatnom, másrészt pedig azért, mert az ország művészeti életében egyre nagyobb szerepet vállaló akadémia a tagozatvezetőktől is felmutatható eredményeket vár. Jó dolog tudni és érezni, hogy tagozattársaimmal együtt elődöm is teljes szívvel segít és tanácsaival támogat közös feladataink ellátásában.

Fotó: Csutkay Csaba

– Megtiszteltetés ez vagy – mondhatni – púp a hátán egy alkotó embernek? 
– Tömören azt felelhetném, hogy mindkét megállapítás közel jár az igazsághoz, ugyanakkor fontosnak tartom az árnyalatok érzékeltetését is. A tisztséggel valóban több lett a rám irányuló figyelem. Különböző művészeti kuratóriumok és bírálóbizottságok hívtak meg tagjaik közé, gyakrabban keres a napi és a kulturális sajtó, s ezt mindenképpen olyan megtiszteltetésnek tartom, amely egyfajta megfelelést, helytállást követel. Sejthető, hogy ez a helytállás idő- és energiaigényes, de egyelőre győzöm. Az én alkotói munkámról pedig annyit hadd mondjak, hogy sohasem dolgozatam rendszeresen. Nekem nincsenek napokra kiszabott penzumaim, mindig is ösztönösnek mondható alkotó voltam, s ha évente néhány alkalommal egy-egy vers vagy esszé világra kíván jönni, megtalálom rá most is az alkalmat. De szenteljünk egy-két villanást a púpnak is. Mivel vidéken élek, sokat kell utaznom. Hozzá vagyok ugyan szokva, de a gyakori utazás, azt hiszem, mindenki számára fárasztó. Bármennyire sajnálom, így sem jutok el minden könyvbemutatóra, rendezvényre, ahová meghívást kapok, s ez a tudat is része annak a bizonyos púpnak, amelynek hordása egyelőre még elviselhető. 

– Mekkora hatással van a magyar irodalmi életre az MMA a tagozatán keresztül? 
– Az MMA még egyesület volt, amikor 2005-ben Jókai Anna közvetítésével meghívott a tagjai közé. Boldogan vállaltam a tagságot már csak azért is, mert a 2004-es, szégyenteljes referendum által letört, elkeserített kárpátaljai magyar íróként ez a figyelem megfelelő elégtételt jelentett számomra. Külön irodalmi szekciója ugyan még nem volt a Makovecz Imre által létrehozott egyesületnek, de a már említett Jókai Anna mellett ott üdvözölhettem Hubay Miklóst, Gyurkovits Tibort, Lázár Ervint, Kányádi Sándort, Szilágyi Istvánt, a Lászlóffy testvéreket, Farkas Árpádot, Ferenczes Istvánt, Gál Sándort, Tőzsér Árpádot, Ágh Istvánt, Kiss Annát, Nagy Gáspárt, Utassy Józsefet, az Oláh–Mezey házaspárt, Kovács Istvánt és sok más, ugyancsak jelentős kis- és nagyhazai pályatársat. Én azt hiszem, ezek a nevek már akkor is az irodalombarát közönség figyelmének fókuszában álltak, s ebben 

az akadémiai közösségben még inkább erősíthették – a kultúránkat is szétdaraboló trianoni ítélettel szemben – a lélekben mindig is összetartozó magyarság és a sokunk által egységesnek vallott magyar irodalom eszméjét.

Szerintem ez az egyre inkább mélyülő tudat, és a felsorolt alkotók kiemelkedő életműve ma is meghatározó hatással van a kortárs magyar irodalmi élet jelentősebb területén. De miután 2012-ben az MMA egyesületből köztestületté alakult, az első két-három esztendőben a liberális-globalista elit és a vele összenőtt balliberális sajtó minősíthetetlen támadásainak célpontja lett. A művészet szabadsága nevében zavarták meg az MMA közgyűlését, állandó kereszttűzben tartották az akkori elnököt, folyamatosan becsmérelték a tagságot. Azt hiszem, mára ez a támadássorozat kimerült, de legalábbis jelentős mértékben alábbhagyott. Az irodalmi tagozat, akárcsak az akadémiai tagság, évről évre bővül, az MTA taglétszámának megfelelően a 350 fős keret eléréséig. Ma már többen szeretnének MMA-tagok lenni arról a másik oldalról is, sőt néhányan már sikeresen át is ültek hozzánk. Ez a magáért beszélő eredmény a tagozat erősödő tekintélyének, a jól szervezett akadémiai munkának és a jól átgondolt, többéves pályázati programok népszerűségének köszönhető.

– A gyakorlatban mennyiben tudja befolyásolni a honi irodalmat?
– Nem célunk a honi irodalmi élet ízlésünk szerinti befolyásolása. A sokak által istenített művészi szabadság is sérülne, ha valóban így lenne. Amire elsődlegesen vállalkoztunk, amire bizalmat nyertünk – kissé általánosítva –, a zavartalan, méltó körülmények között megvalósuló alkotómunka, az igényes művészi alkotások elősegítése. Az MMA nemcsak tagjainak, de az akadémián kívüli, állami középdíjakkal rendelkező alkotóknak is biztosítja, legalábbis pótolja az anyagi feltételeket, mégpedig művészi járadék formájában. A rendelkezésünkre álló lehetőségekről elmondhatom, hogy rendszeres tagozati rendezvényeink lassan hagyományosnak tekinthetők, s éppen e rendezvényekkel vagyunk kapcsolatban az akadémián kívüli, középdíjakkal rendelkező köztestületi tagjainkkal vagy akár más írószervezetek tagságával és nem utolsósorban az érdeklődő, létszámában egyáltalán nem lebecsülendő közönséggel. Egyik ilyen rendezvényünk az évente hatszor jelentkező Élő folyóirat sorozatunk. Általában vidéki vagy határon túli folyóiratokat mutatunk be a sorozatban szerkesztőikkel és szerzőikkel együtt, előadóművészek és kisebb zenei formációk közreműködésével. Legutóbb áprilisban Napútnyugta címmel a papírformától búcsúzó Napút című folyóiratot köszönthettük. A rendezvényt általábannegyven-ötven olvasó látogatja, ám ezúttal hetven-nyolcvan komoly érdeklődőt üdvözölhettünk az MMA Andrássy úti székházában. A Pesti Vígadó dísztermében már rangosabb alkalmakat szervezünk. Évente két alkalommal, tavasszal és ősszel tartjuk a nagy érdeklődéssel kísért irodalmi gálát kerek évfordulós tagjaink és a közelmúltban elhunyt, ugyancsak kerek évfordulós alkotóink tiszteletére. Legközelebb 

május 17-én Ágh Istvánt, Kiss Benedeket, Kontra Ferencet, Mezey Katalint, Oravecz Imrét köszönthetjük a gálán, valamint tisztelettel adózunk Csengey Dénes, Grendel Lajos és Páskándy Géza emlékének.

Az ünnepeltek verseit és prózarészleteit ismert színművészek adják elő, s a teljes műsort a méltán népszerű, Kossuth-díjas Kaláka zenekar teszi még inkább élvezhetővé. Ezek az alkalmak kiválóan szolgálják akár a szakmabeliek közti kapcsolattartást, de fenntartják a közönséggel való ismétlődő találkozás lehetőségét is. Rövidre zárva azt mondhatom, a Magyar Művészeti Akadémia a szélesebb közönség előtt is egyre népszerűbb, s ami ugyancsak örvendetes, az MTA-val közösen elkezdődött az akadémia regionális csoportjainak szervezése és munkája. Ez idáig Miskolc, Debrecen, Kecskemét, Pécs, Szeged és Győr adott helyet az MMA regionális csoportjainak, így gyakorlatilag az ország teljes területén fellendülhet a művészeti élet.

– Milyen tervekkel vágott neki feladatának? 
– A tagozatvezetői választásra programtervet kellett bemutatnom. Ennek egyik fontos eleme a tagozat fiatal alkotókkal való frissítése, valamint az írók által képviselt műfaji változatosság kiteljesítése volt. Ennek megvalósítása lényegében már el is kezdődött. Aztán kezdeményeztük az irodalom, de inkább a költészet zenével és képzőművészettel közös népszerűsítését, hiszen a vers, a zene és a kép régóta testvérműfajok, ezért ez az elképzelés a megfelelő partnerekkel megvalósítható. Úgy hiszem, ezek a lépések is beállíthatók egy nagy és szent cél szolgálatába, ami nem lehet más, mint a minőségi, az olvasóra jelentős hatású irodalom népszerűsítése az egyre inkább terjedő középszerűséggel szemben. A középszerűség pedig, ha valaki kérdezné, azért juthatott jelentősebb szerephez, mert vannak kiadók, amelyek szinte válogatás nélkül adják ki a néha teljesen amatőr szintű kéziratokat. Az ideológiai cenzúrát – félre ne értsen valaki – nem kívánom vissza, de egy erőteljes esztétikai szűrésre igen nagy szükség lenne. Ezeken kívül szerepelt az elképzeléseim között az MMA tagfelvételi szabályának megváltoztatására irányuló javaslat is. Nem tartom jónak azt a gyakorlatot, amikor a művészek maguk jelentkeznek a tagságra. Akkor sem, ha a jelentkezés csak akadémikusi ajánlással lehetséges, amit tagozati szavazás, a következő szinten pedig az elnökség és a közgyűlés jóváhagyása zárhat le. Többen is mondogatjuk, hogy vissza kellene térni az eredeti meghívásos tagfelvételhez, amely egyedül a Ttagozat hatáskörébe tartozik. Így elkerülhetők lennének az amúgy elkerülhetetlen megalkuvások és a sértődések is. Meggyőződésem, hogy egy ilyen egyszerűsített, ám sokkal igazságosabb szabályozás jelentős mértékben emelné az akadémia tekintélyét. Beszélhetnék arról is, hogy az akadémikusi státus igen sok kihasználatlan lehetőséget hord magában. 

Az MMA és a külügyminisztérium között a múlt esztendőben született egy megállapodás, mely szerint a külügyhöz tartozó Liszt Intézetek is több szerepet vállalhatnának a magyar művészet, esetünkben a kortárs magyar irodalom külföldi népszerűsítésében.

Az elmúlt évben volt is példa ilyen rendezvényekre, de a szervezésben és a fogadtatásban jócskán lenne még javítani való. Hogy elégedett vagyok-e az eddigi munkámmal és az eredményekkel? Hadd mondjam el én is, hogy a született művész, a különös képességekkel megáldott alkotó sem lehet tökéletes, ennélfogva tökéletesnek mondott, sokak által elismeréssel méltatott műveknek is ritkán örülhetünk. Ennek ellenére állítom, hogy egyéni korlátaink ellenére is törekednünk kell a minél jobb és elfogadhatóbb művek alkotására az akadémián belül, de kívül is, hogy mindenekelőtt az olvasó legyen elégedett. 

– Tagozatvezetői tevékenysége elég időt enged a költőnek, a folkloristának? 
– Már próbáltam utalni rá, hogy tagozatvezetővé választásom előtt sem dolgoztam túl sokat. Negyvenkét éves tanári munkám idején, a család mellett nem sok lehetőségem maradt az irodalomra. Mindig a kevesebbet, de jobbat elve irányított, s ehhez szokva később sem változott jelentősebben a munkatempóm. A tőlem megszokott évi négy-öt verset, néhány esszét, előadást akadémiai elfoglaltságaim mellett, akár a hosszabb vonatozások közben is fel tudok vázolni, így nem kell tartanom az irodalmi közéletből való kieséstől. A folklór kérdése azonban teljesen más. Néprajztudománnyal főként azért kezdtem foglalkozni, hogy a Kárpátalján fennmaradt és a múlt század hetvenes–nyolcvanas éveiben összegyűjtött népballadákat feldolgozhassam, kiadásra előkészítsem. A Vannak ringó bölcsők című balladáskönyvem négy kiadást is megért, így ezt a témát lezártnak tekintem, azonban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Főiskolához köthető, 1999-től 2013-ig tartó tanári munkám egyik feltétele a doktori fokozat megszerzése volt. A Debreceni Egyetemen kissé mélyebben is beástam magam a folklórtudományba, hozzáláttam a magyar és az ukrán népballadakincs összehasonlító vizsgálatához. Hogy kézzelfogható haszna is legyen újabb pallérozásomnak, elkezdtem magyarra fordítani a ruszin és az ukrán balladaanyagból azokat a szövegeket és változatokat, amelyek a magyar anyaghoz képest szemmel látható tartalmi és genetikai párhuzamokat tartalmaznak. A kakukknővér címmel 2019-ben az MMA Kiadónál ez a műfordításkötet is napvilágot látott, s azóta már csak elvétve horgad fel bennem a folklorista ösztön. 

– A Kárpátalján születettet kérdezem: tehetünk-e mást, mint hogy a békéért imádkozunk? 
– Kárpátalja nyílt, eleven seb a lelkünkön – itt-ott száz éve. S. Benedek András, néhai drága barátom az 1970-es években írta le a következő sorokat: „Ez már így van, drága barátom, ha pofám van, hát pofázom. Okom reá épp hogy számos: száz falu és három város.” Hogy mennyire volt pontos ez a rögtönzött leltár, nem tudom, s utánaszámolni már akkor is fájdalmas lett volna. 

Az ukrán propaganda azt harsogja, azt terjeszti rólunk, hogy vissza akarjuk szerezni a leltár tételeit. Most éppen attól tartunk, hogy elveszíthetjük végképp.

Imádkozzunk hát azért a drága békéért, ha tudunk még imádkozni egyáltalán! 

Borítókép: Vári Fábián László (Fotó: Szabó Béla Zoltán)