Számos leírás fennmaradt a középkori magyar koronázásokról, ám ezek sajnos nem egykorú szövegek. A sok esetben évtizedekkel később született beszámolókat erős forráskritikával kezeli a történettudomány. Az első bizonyosan egykorú és a koronázási szertartás minden mozzanatát jól rögzítő leírások a XV. század közepéről származnak. V. László és I. Ulászló, illetve az őket követő királyaink koronázását többen is megörökítették, így ettől kezdve rekonstruálható teljes bizonyossággal a koronázási ordó.
Philippus Callimachus, Ulászló öccsének, IV. Kázmér lengyel király udvari embere, így foglalja össze az eseményeket:
Miután a koronázási menet a székesfehérvári Nagyboldogasszony-templom főoltára elé vonult, a kanonokok lesegítették a király köntösét. Azután a prímás imákban Isten áldását kérte jobbját a király fejére téve, majd kezeit és hátát szent olajjal kente meg. A felkenés után ráadta Szent István palástját, majd egymás után átnyújtotta neki a koronázási jelvényeket: a keresztet, mely az egyház körüli nagy hatalmát mutatta, a jogart, országalmát és a zászlót, szent szavakkal magyarázva jelentőségüket. Előhozták az ország törvényeit, melyek megtartására a király a prímás felszólítására megesküdött, mire ő fejére tette a koronát. Majd a koronás király emelvényre lépvén többeket lovaggá ütött, jelezve, hogy az országot fegyverek védik meg, s hogy ezt fogja főgondjának tekinteni. A király az után Szt. Péter és Pál templomába ment, hogy ott törvényt lásson, hangoztatva ezzel, hogy a hadügyön kívül az igazságszolgáltatást fogja mindenekelőtt művelni. Végül lóra ülvén a városon kívül Szt. Márton egyházába ment, föl a toronyba, s kihajolva 4 vágást tett kardjával a világ 4 tája felé annak jelzésére, hogy az országot bárhonnan jövő támadás ellen meg fogja védeni. A koronázást ünnepélyes lakoma zárta be.
Tudjuk azonban, hogy a koronázási rend – bár nem írták le sehol – annyira szilárd hagyományban élt, hogy Károly Róbertnek háromszor is végig kellett vinnie a szertartást, hogy végül minden megfeleljen az elvárt szabályoknak. Magyar királyt ugyanis csakis a Szent Koronával, a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilikában, és az esztergomi érsek által lehetett érvényesen megkoronázni.
Eztán sem mindig volt érvényes a koronázás, időnként ismételni kellett, ám a szabályokon túl afféle babonák is kötődtek a koronázáshoz. Szerémi György például úgy számol be Szapolyai János koronázásáról, hogy a király fején megcsúszott a korona, ami csakis rossz előjel lehet. Mindez 1526. november 11-én történt, Mohács után ugyan, de azt követően, hogy a török had október elején kivonult az országból. Senki nem láthatta előre, milyen tragédia vár a hazára.
Pedig hamarosan sorscsapást sorscsapás követett. Perényi Péter, az egyik koronaőr hamarosan átállt Habsburg Ferdinándhoz, s magával vitte a Szent Koronát. Így Szapolyai baljóslatú megkoronázása után egy évvel, 1527. november 3-án a bécsi trónkövetelő is fejére tehette a koronát. Ez volt egyúttal az utolsó székesfehérvári koronázás.
Itt érdemes elmondani azt a kevéssé tudott tényt, hogy a magyar szent koronának volt egy lengyel mása is. Szapolyai halála után özvegye, Izabella átadta ugyan a nemzeti ereklyét a Habsburgoknak, ám készíttetett egy másolatot, amit aztán évszázadokig a lengyel királyi kincstárban őriztek Magyar korona néven. A fejdísz annyira fontos lett, hogy ezzel koronázták meg Jagelló Annát és férjét, Báthory István erdélyi fejedelmet. Igaz, nem ez volt az eredeti terv. A korabeli lengyel ellenzék a prímás vezetésével megakadályozta, hogy az uralkodó hozzájusson a Wawelben őrzött lengyel koronázási ékszerekhez, Báthory tehát az úgynevezett Magyar koronát használta lengyel királlyá koronázásához. Sajnos a fejdísz ma már nincs meg. Lengyelország porosz megszállása után a lengyel királyi ékszerereket megsemmisítették.
Bár a magyar történetírás jobbára monolit tömbként mutatja be a Habsburg Birodalmat, a XVII. század elejéig az hercegségek laza kapcsolata volt. Az elmeháborodott Rudolf császár lemondása után a Habsburg testvérek között éles küzdelem bontakozott ki, melyiküké legyen a család két legfontosabb koronája, a cseh és a magyar. Végül a magyar rendek hathatós segítségével Mátyás lett a befutó, aki 1608-ban nyerte el a magyar koronát. Ezen a szertartáson jelentek meg először a mai magyar nemzeti színek. Pozsonyban a koronázási útvonalat díszítette piros, fehér és zöld drapéria.
III. Ferdinánd 1625. december 8-i koronázása ugyancsak különlegesre sikerült. Egy országos szempontból jelentéktelen városban, Sopronban tartották, mivel Pozsonyban akkoriban pestisjárvány tombolt.
A török kiűzése után többször is fölmerült, hogy a koronázási szertartás Pozsonyból kerüljön át Budára, de uralkodóink – jobbára kényelmi okokból – nem pártolták az elképzelést. Annak ellenére nem, hogy József császár, a kalapos király már Pest-Budát tekintette az ország fővárosának. Pozsonyból átkerült ide a Helytárótanács székhelye, nagyszombatról az egyetem, sőt, József halála az állami szuverenitás visszanyerését is ünnepelve nagy pompával hozták Bécsből Budára a koronát. Az első budai koronázásra mégis csak két évvel később, II. Lipót rövid uralkodása után, I. Ferenc királlyá testálása alkalmával került sor.
Ferenc döntéséből azonban nem lett hagyomány. A következő Pest-budai koronázásra csak a kiegyezés után, 1867-ben adódott alkalom, s harmadik, egyben utolsó budapesti koronázáshoz több baljós eset kötődik.
A koronázás főpróbáján például a főoltár világítását moderáló vastag üveglap úgy felforrósodott, hogy felrobbant és szilánkjai beterítették a szentélyt. Baj ugyan nem történt, csak a babonás elmék láttak előre valamiféle széthullást… Aztán másnap a hagyományos kardvágás alatt a király fején megbillent a korona. Hiába igazította napokkal korábban a bélést az uralkodó fejére a szakember, hiába rögzítették állszíjjal is az ékességet, a Szent Korona mégis csúszkálni kezdett Károly fején. Sokaknak az évszázadokkal korábbi rossz ómen jutott eszébe, hiszen a hagyomány szerint a király sorsát az ország sorsához fűzte a koronázás.
