Manapság talán egyre inkább kezd elterjedni, ám korántsem szokványos (legalábbis hazánkban), hogy egy bohócokból álló társulat önálló, egész estés előadást hozzon létre. Az újcirkusz esernyőfogalmán belül számos olyan társulatot említhetünk, amelyek egy ötletet valamilyen kísérleti megoldással párosítanak. A hagyományos cirkuszi előadásokkal ellentétben cselekményről és az annak alárendelt műsorszámokról beszélhetünk – nem pedig önálló számokról, amelyek a hatásdramaturgiának alárendelve kapnak helyt a produkcióban. Hazai példát említve újcirkusz-társulatnak tekinthető a Recirquel, külföldről pedig talán a legismertebb a szélesebb publikum körében a Cirque du Soleil. Utóbbinál vannak bohócok, ám nem elsősorban erről vált közismerté a társulat, előbbi viszont jellemzően artistákkal, zsonglőrökkel dolgozik. De a Baross Imre Artistaképző tanárai és diákjai is bemutattak már olyan előadást, amelyet a manézsból részint kiszakadva, bohócokkal és artistákkal közösen hoztak létre, a Rock bohócokat. Ezeket a törekvéseket azonban jócskán megelőzi Szlava Polunyin tevékenysége, aki 1968-ban alapította a Licegyei Színházat (Alakoskodók) kollégájával, Alekszander Szkvortszovval, amely az első csak bohócszámokra építő együttes volt Oroszországban. Ennek az iskolának az egyik sajátossága a könnyen megkülönböztethető karakterek létrehozása, amelyek produkciótól függetlenül akár önállóan is megélnek.
Több olyan műsorszámot fedezhetünk fel a Snow Show-ban, amelyek még a Licegyei időszakában készültek. Szlava Polunyin azonban a kilencvenes években saját, önálló társulatot alapított és kivált a színházból. Ezután jött létre a Snow Show, amely 1993 óta a világban utazva szórakoztatja és gondolkodtatja el a közönséget. A művész azonban nem szakadt el híres karakterétől, Assisyaitól, a sárga bohóctól, aki tulajdonképpen az előadás főszereplője. Ez a sárga kezeslábasba és piros mamuszba bújt bohóc valójában magányos, melankolikus, és sokszor gondolkodóba esik a világ szemlélése közben. Assisyai karaktere 1981-ben vált igazán ismertté, amikor a szovjet állami televízió szilveszteri műsorában szerepelt. Erről itt láthatnak archív felvételt. Ez a telefonos szkeccs egyébként az egyike azoknak, amelyet manapság is láthatunk a Snow Show-ban. Annyi a különbség, hogy pár éve már nem az idős bohóclegenda, hanem a társulat egy-egy tagja bújik ebbe a szerepbe – ezzel persze mit sem változtatva a műsor minőségén. Hiszen itt minden patikamérlegen van kiszámolva. Pontosan megtervezett mozdulatok jellemzik az egész előadást, ahol néha zenére, néha saját tempójukban mozognak a színészek. Mindkét esetben mindennapi természetességgel és pontos gyakorlottsággal keltik életre a kicsit sem megszokott bohócalakokat.
A másik olyan jelenet, amelyet lényegében átvettek a régi repertoárból, az a Blue Canary (kék kanári), ami egy énekes szám. Ezt már 1984-ben is játszották, ahogyan ezen az archív felvételen is látszik, ám itt még nem a sárga bohóc a középső alak. Ez most a Snow Show-ban így fest, ahogyan ezen a videón látható. A korábbi verzióval ellentétben jót tesz a jelenetnek az, hogy a magas karakterek mellett az alacsonyabb sárga bohóc jelenik meg, és nem egy velük egy magasságban lévő másik karakter. Apró változtatás, ám mégis sokat jelent. Ahogyan az ugrások ütemezése is, amely láthatóan nem ugyanúgy történik, mint évekkel ezelőtt. Ilyen és hasonló apró változásokkal próbálja a rendező elérni, hogy az előadás friss maradhasson mind az előadók, mind a közönség számára is. Érdekesség egyébként, hogy a Szlava Polunyin távozása után is tovább működő Licegyei Színház továbbra is műsoron tartja a kék kanári számot. A fentebb bemutatott jelenetek alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a rendező meg kívánta őrizni azokat a műsorszámokat, amelyek egyrészt meghozták számára a hírnevet (elvégre ez Szlava show-ja), s amelyek az évek során ikonikussá váltak.
Az előadás erőssége azonban nem csupán a szórakoztatásban érhető tetten. Ami szokatlan, már-már meghökkentő, hogy milyen biztos kézzel nyúl tragikus témákhoz: magányhoz, veszteséghez, depresszióhoz. Az egyedül lévő kis sárga bohóc próbál beilleszkedni egy olyan világba, ahol senki sem olyan, mint ő. A többi szereplő nyurga, nagy füles sapkája van és hosszú zöld kabátja, ezen kívül pedig ők egymásnak a közösséget jelenik, s jól érzik magukat, míg ezekben Assisyainak nincs része. Összebarátkozik ugyan egy-egy zöld bohóccal, de valahogy mindig egyedül marad. A nevetős és sírós jelenetek váltakozásában olyan látványos megoldásokkal is találkozhatunk, mint például a nézőtér beborítása mesebeli pókhálóval, a bohócok kiáramlására és esőcsinálására a nézőtéren, vagy akár a hóvihar, a záró akkordok utáni játék az óriás labdákkal. Konklúzióképpen megállapíthatjuk, hogy a hó egyszersmind az elmúlás metaforája. Ahogyan hópihévé változnak barátja levelei Assisyai kezében, úgy döbbenünk rá, hogy végletesen egyedül maradt. Azt gondolhatjuk, hogy a bohócok a gyerekekhez szólnak, de ez nem így van. Szlava Polunyin rendezése a belső gyermeket és a veszteségeket megélt felnőttet is megszólítja.
