A PajtaKult elősegíti, hogy a kultúra élhető közeg legyen

„Egy struktúra mentén mindig jelentkeznek hasadások. Valaki a hivatásos, okleveles, különféle titulusokkal ellátott szereplője szeretne lenni ennek a közegnek, és van olyan is, aki kifejezetten az underground vonalat képviseli. És ez szerintem így kerek” – fogalmaz Paár Julianna énekes, zeneterapeuta, akit interjúnkban többek között arról kérdeztünk, mit gondol a hagyományos zenei kultúra új formáiról, az elvárosiasodó népzenéről. A számos neves nép- és világzenei formációt erősítő énekesnővel arról is beszélgettünk, milyen lehetőségeket rejt magában a PajtaKult kezdeményezés.

20230724 Budapest Paár Julcsi Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Amikor nekiülök egy ilyen anyagnak, és elkezdem rétegről-rétegre felvázolni, aztán hozzáteszem a zenét, majd elkezdem hozzákanyarítani a történetet, nem gondolkozom azon, hogy tudatosan tegyek bele patronokat, amelyektől hatásosabb lesz. Egyszerűen a játék és a kreativitás szüli azt, hogy milyen egyéb elemek kerülnek bele a gyerekdarabba. A műfaji diverzitás nálam nagyon fontos, hiszen ebben nőttem fel, ezt nem tudom, és nem is akarom levetkőzni semmilyen folyamatomról. De alapvetően azt gondolom, nincs olyan, hogy jó műfaj, vagy kevésbé jó műfaj, zene van, amit különféle funkciókban lehet alkalmazni. Minden műfajból megvan a legmagasabb minőség, és ezek mind-mind egyenrangúak, hozzátartoznak ahhoz az érzékeny és sokszínű világképhez, amelyben egy gyerek elkezdi érzékelni maga körül a világot. Amikor megszületik egy gyerek, akkor elképesztően széles spektrumon kezd el ingereket kapni a világból, ebben vannak vizuális, auditív, taktilis elemek, tehát mindenféle érzékére hatnak, így kap egy ingercsomagot, és abból kezdi el a saját személyiségét felépíteni. Ez igazából egy élethosszig tartó folyamat. 

A műfaji diverzitás nálam nagyon fontos, hiszen ebben nőttem fel - mondja az énekesnő (Fotó: Mirkó István)

Klasszikusokat zongoráztam tizenhárom évig, csak ezután, tehát viszonylag későn csöppentem bele a népzenei szcénába, viszont a mai napig hiszem és vallom azt, hogy a zenei anyanyelvvel való találkozás a személyiségfejlődés szempontjából sorsdöntő.

– Lassan tíz éve, hogy elindult a Hangoló Zeneterápia. Szokta összegezni, hogy honnan hová jutott?

– Az ember bizonyos idő elteltével számba veszi élete mérföldköveit, legyen az szakmai vagy magánéleti referenciapont. Nálam e kettő nehezen elválasztható egymástól, mert nagyon sok minden történt a privát életemben: anya lettem, így rengeteg saját élményes tapasztalatom lett a tekintetben, mikkel kell szembenéznie, mivel kell dolgoznia egy szülőnek. Nálam ez teljesen egybecsúszott a szakmai fejlődésemmel, mind a zeneterápiás szakmát, mind az előadói minőségemet illetően. Nagyon tudatosan „használtam” a számomra kihívást jelentő helyzeteket, hogy azokat át tudjam csatornázni egy alkotói folyamatba. Tehát legalább annyit profitáltam szakmailag abból, hogy anyuka lettem, mint amennyit érzelmileg kaptam. Szerintem kevés ember engedheti meg magának, hogy ennyire közel engedje a gyerekeit a saját felnőtt világához.

– Előadóművészként hogy tud balanszírozni a különböző formációi között? Melyiken van a hangsúly?

– Nagyon nehéz, egyrészt mert elég impulzív ember vagyok, nagyon tudok lelkesedni, és nagy teherbírással tenni a dolgokért. De csak addig, ameddig motivált vagyok. Hozzáteszem, amikor a közönség úgy érzékelheti, hogy bizonyos dolgok a háttérbe szorulnak, akkor nem biztos, hogy valami óriási krízis áll mögöttük. Több projektet tudok egymás mellett működtetni, és lehet, hogy időnként valamelyikre kevesebb energiám jut, de van úgy, hogy egyszerűen nem jön az ihlet. Nem gépek vagyunk, nem gombnyomásra jönnek a zenei ötletek. Ilyenkor picit félreteszem az adott projektet pihenni és folytatok valami mást. Kicsit olyan ez, mint több fogaskerék, amelyek más méretűek és más tempóban kapaszkodnak össze, de mindegyik mozgatja a másikat, csak nem tudod mindig ugyanazt az intenzitást hozni egyszerre.

– Két évvel ezelőtt indult el a PajtaKult kezdeményezés azzal a céllal, hogy összehangolják mindazon törekvéseket, amelyek a Kárpát-medencében fellelhető pajtákban, csűrökben zajlanak. A projekt nagyköveteként milyen tapasztalatokat gyűjtött?

– Megváltoztak az emberek kultúrafogyasztási szokásai. És változik az is, hogy milyen kulturális termékek jelennek meg a piacon. Ezek nem egymástól független, hanem egymást formáló változások. A pandémia megjelenésével a kulturális vérkeringés egy pillanat alatt összeomlott, aztán különféle szelepeken át elkezdtek megindulni programok létszámlimittel. Ezek a változások a mai struktúrákra is kihatással vannak. 

Fotó: Mirkó István

Én azt látom, hogy az emberek kissé kihátráltak az elmúlt ötven-hatvan év művelődési házas működéséből, elkezdtek vágyni arra, hogy a kultúrát egy sokkal közvetlenebb, sokkal emberibb léptékű térben tapasztalhassák meg, nem feltétlenül a jól megszokott frontális helyzetekből. 

A pajta mint fizikai és mint eszmei tér egy teljesen természetes közeg, ami a legutolsó falusi kis közösségben is fellelhető. A PajtaKult lehetővé teszi, hogy önszerveződő módon dinamizálja egy kis közösség kulturális működését, és egy olyan lehetőség az embereknek, ahol egy kicsit a saját képükre tudják formálni, hogy milyen szellemi táplálékhoz szeretnének jutni. Ez elősegítheti, hogy a kultúra egy élhető közeg legyen, és ne csak egy távolról megközelíthető külső buborék. Hozzájárulhat ahhoz, hogy mindenki tudjon benne valamilyen szerepet, vagy funkciót találni. Elképesztően jó lenne, ha ez megint egy organikusan működő pezsgés lenne.

– A hagyományos zenei kultúra új formáiról, az elvárosiasodó népzenéről folyamatos diskurzus folyik. Ön hogy közelíti meg ezt a kérdést?

– Szerintem ennek már nincsen funkciója, hiszen a világzene és a revival ma már annyira élő szövet, hogy ezt inkább ünnepelni kell. Mindig mindent kategorizálni, műfajokba rendezni, strukturálni akarunk, de én azt gondolom, hogy nem kell merev négyzethálóba szorítani a művészetet, ennek már egyre kevésbé látom a létjogosultságát. Fontos meglátni azt is, hogy egy struktúra mentén mindig jelentkeznek hasadások – valaki a hivatásos, okleveles, különféle titulusokkal ellátott szereplője szeretne lenni ennek a közegnek, és van olyan is, aki kifejezetten az underground vonalat képviseli. És ez szerintem így kerek. 

Borítókép: Mirkó István