– Egy lassú, akkurátus befőzési folyamat végén jár – írja a közösségi oldalán. Mit főz?
– Leginkább saját magamat. A sok-sok dolog, amit csinálok, mind egy tőről fakad, és tulajdonképpen mindig ugyanarról szól, kicsit olyan, mintha magamat járnám körbe, csak különféle aspektusokból nézek rá a saját feladataimra. A zenén belül mindig újradefiniálódik, hogy az embernek mi a feladata. Ez az újrakeretezés pedig segít, hogy mindig aktuálisan tudjak reagálni arra, aki éppen a jelenben vagyok. Arra törekszem, hogy úgy maradjak aktuális, hogy közben megtartsam önmagam. A zenei alkotás tekintetében a hagyományos zenei kultúrát igyekszem a saját, személyes aspektusom, világnézetem szerint alakítani, persze úgy, hogy az másoknak is befogadható legyen. A zene az, amin keresztül mindig újra tudom gondolni, hogy hová tartok, és mit szeretnék megmutatni ebből a kultúrából a hallgatóknak. Ami most a legnagyobb kihívást jelenti – a gyereklemezem mellett –, az a Mindset pszichológiai szakcsapat felkérése. Egy zeneterápiás témájú, mentálhigiénés könyv megírására kértek fel, amely a gondozásukban fog megjelenni.
– Milyen jellegű könyvről van szó?
– Sokat beszélünk a zeneterápiáról, sok tanulmány is születik róla – sajnos nem Magyarországon –, de mi azt szeretnénk, hogy ez a módszer a hétköznapi felhasználók könyvespolcára is felkerüljön. Hogy a mindennapi rutingyakorlatok közé bekerüljenek olyan zenés játékok, gyakorlatok, amelyekkel az ember egy kicsit a saját mentálhigiénéjét tudja fejleszteni, vagy akár egy önismereti folyamatba belesegíteni magát. Ez egy interaktív jellegű kis kötet lesz, amelyben ötvenkét gyakorlat szerepel az év ötvenkét hetére. Ez persze nem helyettesíti az élő szakemberrel való kapcsolódást, de azt gondolom, hogy a mai intenzív, túlstimulált világban minden lehetőséget meg kell ragadni arra, hogy a minket érő ingereket tudatosan tudjuk elhelyezni. Mert ha ebből kicsúszunk, akkor frusztráltnak, túlterheltnek, kiégettnek érezhetjük magunkat.
Nagyon erőteljes helyzeteket dinamizált körénk a világ, a pandémiával mindenkinek van munkája különféle mélységekben, és a háború hatásait is egyértelműen érzékeljük. Ezeket muszáj pszichésen lereagálnunk és tudatosan újrakereteznünk, hogy tudjunk benne egy kicsit tisztábban, önazonosabban működni.
– A Kerekerdő és a Kerekutca után legújabb családoknak szóló koncertanyaga, a Rókatánc is egy komplex, nép- és világzenei elemekből szövetelt, táncos, mesés előadás lesz. Ez a „túlstimulált” világ megkívánja, hogy vizuálisan, dramaturgiában igazodjon hozzá egy előadás? Beszélgettünk arról korábban, hogy az ember milyen sokszor vágyik az egyszerűre, lecsupaszítottra, tisztára.
– Amikor nekiülök egy ilyen anyagnak, és elkezdem rétegről-rétegre felvázolni, aztán hozzáteszem a zenét, majd elkezdem hozzákanyarítani a történetet, nem gondolkozom azon, hogy tudatosan tegyek bele patronokat, amelyektől hatásosabb lesz. Egyszerűen a játék és a kreativitás szüli azt, hogy milyen egyéb elemek kerülnek bele a gyerekdarabba. A műfaji diverzitás nálam nagyon fontos, hiszen ebben nőttem fel, ezt nem tudom, és nem is akarom levetkőzni semmilyen folyamatomról. De alapvetően azt gondolom, nincs olyan, hogy jó műfaj, vagy kevésbé jó műfaj, zene van, amit különféle funkciókban lehet alkalmazni. Minden műfajból megvan a legmagasabb minőség, és ezek mind-mind egyenrangúak, hozzátartoznak ahhoz az érzékeny és sokszínű világképhez, amelyben egy gyerek elkezdi érzékelni maga körül a világot. Amikor megszületik egy gyerek, akkor elképesztően széles spektrumon kezd el ingereket kapni a világból, ebben vannak vizuális, auditív, taktilis elemek, tehát mindenféle érzékére hatnak, így kap egy ingercsomagot, és abból kezdi el a saját személyiségét felépíteni. Ez igazából egy élethosszig tartó folyamat.
Klasszikusokat zongoráztam tizenhárom évig, csak ezután, tehát viszonylag későn csöppentem bele a népzenei szcénába, viszont a mai napig hiszem és vallom azt, hogy a zenei anyanyelvvel való találkozás a személyiségfejlődés szempontjából sorsdöntő.
– Lassan tíz éve, hogy elindult a Hangoló Zeneterápia. Szokta összegezni, hogy honnan hová jutott?
– Az ember bizonyos idő elteltével számba veszi élete mérföldköveit, legyen az szakmai vagy magánéleti referenciapont. Nálam e kettő nehezen elválasztható egymástól, mert nagyon sok minden történt a privát életemben: anya lettem, így rengeteg saját élményes tapasztalatom lett a tekintetben, mikkel kell szembenéznie, mivel kell dolgoznia egy szülőnek. Nálam ez teljesen egybecsúszott a szakmai fejlődésemmel, mind a zeneterápiás szakmát, mind az előadói minőségemet illetően. Nagyon tudatosan „használtam” a számomra kihívást jelentő helyzeteket, hogy azokat át tudjam csatornázni egy alkotói folyamatba. Tehát legalább annyit profitáltam szakmailag abból, hogy anyuka lettem, mint amennyit érzelmileg kaptam. Szerintem kevés ember engedheti meg magának, hogy ennyire közel engedje a gyerekeit a saját felnőtt világához.
– Előadóművészként hogy tud balanszírozni a különböző formációi között? Melyiken van a hangsúly?
– Nagyon nehéz, egyrészt mert elég impulzív ember vagyok, nagyon tudok lelkesedni, és nagy teherbírással tenni a dolgokért. De csak addig, ameddig motivált vagyok. Hozzáteszem, amikor a közönség úgy érzékelheti, hogy bizonyos dolgok a háttérbe szorulnak, akkor nem biztos, hogy valami óriási krízis áll mögöttük. Több projektet tudok egymás mellett működtetni, és lehet, hogy időnként valamelyikre kevesebb energiám jut, de van úgy, hogy egyszerűen nem jön az ihlet. Nem gépek vagyunk, nem gombnyomásra jönnek a zenei ötletek. Ilyenkor picit félreteszem az adott projektet pihenni és folytatok valami mást. Kicsit olyan ez, mint több fogaskerék, amelyek más méretűek és más tempóban kapaszkodnak össze, de mindegyik mozgatja a másikat, csak nem tudod mindig ugyanazt az intenzitást hozni egyszerre.
– Két évvel ezelőtt indult el a PajtaKult kezdeményezés azzal a céllal, hogy összehangolják mindazon törekvéseket, amelyek a Kárpát-medencében fellelhető pajtákban, csűrökben zajlanak. A projekt nagyköveteként milyen tapasztalatokat gyűjtött?
– Megváltoztak az emberek kultúrafogyasztási szokásai. És változik az is, hogy milyen kulturális termékek jelennek meg a piacon. Ezek nem egymástól független, hanem egymást formáló változások. A pandémia megjelenésével a kulturális vérkeringés egy pillanat alatt összeomlott, aztán különféle szelepeken át elkezdtek megindulni programok létszámlimittel. Ezek a változások a mai struktúrákra is kihatással vannak.
Én azt látom, hogy az emberek kissé kihátráltak az elmúlt ötven-hatvan év művelődési házas működéséből, elkezdtek vágyni arra, hogy a kultúrát egy sokkal közvetlenebb, sokkal emberibb léptékű térben tapasztalhassák meg, nem feltétlenül a jól megszokott frontális helyzetekből.
A pajta mint fizikai és mint eszmei tér egy teljesen természetes közeg, ami a legutolsó falusi kis közösségben is fellelhető. A PajtaKult lehetővé teszi, hogy önszerveződő módon dinamizálja egy kis közösség kulturális működését, és egy olyan lehetőség az embereknek, ahol egy kicsit a saját képükre tudják formálni, hogy milyen szellemi táplálékhoz szeretnének jutni. Ez elősegítheti, hogy a kultúra egy élhető közeg legyen, és ne csak egy távolról megközelíthető külső buborék. Hozzájárulhat ahhoz, hogy mindenki tudjon benne valamilyen szerepet, vagy funkciót találni. Elképesztően jó lenne, ha ez megint egy organikusan működő pezsgés lenne.
– A hagyományos zenei kultúra új formáiról, az elvárosiasodó népzenéről folyamatos diskurzus folyik. Ön hogy közelíti meg ezt a kérdést?
– Szerintem ennek már nincsen funkciója, hiszen a világzene és a revival ma már annyira élő szövet, hogy ezt inkább ünnepelni kell. Mindig mindent kategorizálni, műfajokba rendezni, strukturálni akarunk, de én azt gondolom, hogy nem kell merev négyzethálóba szorítani a művészetet, ennek már egyre kevésbé látom a létjogosultságát. Fontos meglátni azt is, hogy egy struktúra mentén mindig jelentkeznek hasadások – valaki a hivatásos, okleveles, különféle titulusokkal ellátott szereplője szeretne lenni ennek a közegnek, és van olyan is, aki kifejezetten az underground vonalat képviseli. És ez szerintem így kerek.
